Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)

asszonyokkal; a viadalomban a nadrágot is leszaggatták róla.” — Dehát az ember menyecskével nem vitatkozik. Mivel hogy kár a szóért. A menyecske szava lemarja az embert.

„Mondjon valamit a faluról” — kérte Borbély András. „Látom, hogy maga rendes ember lesz, tanító úr; már előre tisztán akar látni. Megmondhatom magának, hogy maga 110 gyereket kap a keze alá. Délelőtt. Délután megint 110-et. Ezzel végeztünk is. És azt mondom magának — szedje ráncba azt a bandát, máskülönben jaj magának. No most az iskola. Arról hamarjában csak annyit mondhatok, hogy van is, nincs is. Van egy ház, az eleje kocsma. Kis putik; egy szoba. Abban van a léces söntés. Ismeri a léces söntést? Abban ül az öreg Dohány János („Jó dohányos”). Onnan villog a szeme, mint a rókáé. De ha én kiparancsolok onnan egy féldecit, vagy mondjuk egy litert, akkor felkel, kötényével letörli előttem az asztalt, ráállítja az üveget, poharat tesz melléje. És nem várja a cált, mivel tudja, hogy én tudom, mi a becsület. Dehát, tanító úr, sokan vagyunk úgy a faluban, hogy érezzük: ez nem elég. Ez nem nagy öröm: minden vasárnap csak azt csinálni, hogy beülünk Dohány János jó dohányos putikjába, kiparancsolunk egy fél litert, megisszuk, cseppet szédülünk, otthon ledőlünk a pajtában a szénára. Egy hét múlva ugyanezt csináljuk élőiről. A második, harmadik és tizedik vasárnap megintcsak. — Node, szavamat ne felejtsem, elől van a kocsma, hátul van az iskola. Csodálkozik, hogy egy házban van az iskola a kocsmával? Bajnak baj, de még nincs iskola, ami azonban lesz; majd meglátja, hogy lesz, maga csak ne veszejtse el a kedvét. Az a baj, tanító út, hogy az isten háta mögött vagyunk, a béka hátulsú fertályánál is lejjebb. Ezért aztán — kevés volt itt a tanító, de aki volt, azt megbecsültük. A legutolsó megbetegedett. Megőrült. Ügy vitték el; de mindenki nagyon sajnálta. Az emberek amúgy rendesek, majd meglátja; fogadok, hogy eszébe jut, amit most mondok, hogy az emberek mináiunk nagyon rendesek. Látja ott azt a falut? Látja. Az kilenc kilométernyire van innen, tehát lehet, hogy nem is látja, de az mindegy. Arra van hát az a falu, ott élt egy tanító. Terveztük., hogy megszerezzük, falunkba édesgetjük. De hogyan, ez volt a bökkenő. Egyszer aztán nagyon nagy szerencsénk volt a szerencsétlenségben, tanító úr. (De már közeledünk az első faluhoz.) — — — Eráz elhallgatott, mivel a kocsi bekattogott az első faluba. A kiskocsma előtt megálltak, Eráz lehajította a külső istrángot, bement a kocsmába, két kezében egy-egy „füttyös üveg” italt hozott, s felnyújtotta a tanítónak. „Micsodaa, hogy maga nem ivott, nem iszik és nem is fog inni? Hát az a magasságos úristen tartsa meg a szokását... Hát most akkor ezt is igyam ki?” „Igya!” — felelte Borbély András, mire Eráz az első üvegből legu.rgulázta torkán a karcos pálinkát, majd a másikat is a nap felé tartotta; ni.ncs-e benne krokogyél, mint mondta... Csettintett, krákogott, aztán le- csusszantotta a másik üveggel is. Mikor pedig Borbély András kezébe adta a tízest, hogy fizesse ki, Eráz elsújtotta busa bajuszát, s jókedvűen mondta, hogy „az úristen ezt a szokását is tartsa meg”! „Nézze csak, kedves tanító úr” — mondta bajuszát pödörgetve Eráz, amint kilépett a kocsmából, s darab időre a lőcsnek támaszkodott — „nézze csak ... ott mosnak a menyecskék... No, mit mondtam? Látja, hogyan idefehérít az a süvegcukor combjuk? Hogy harapjam meg valamennyiükét!” — Borbély András a patak felé nézett, ahol fehér combok, térdek fehérítettek a fodrozó vízből. A sulykolófa csattogása messzire hallatszott, a menyecskék néha felegyenesedtek, megigazgatták kendőjüket amely lángoló arcot, selymes szempillát, gránátpiros szájat keretezett.

37