Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Bárdosi Németh János: Szabó Lőrinc (Emlékek és jegyzetek)
Mert a pénz és a szerelem volt kísértő démona, akárcsak a nagy mintának: Adynak. De ahogy az Ady-hatást — annak nyelvi, formai eredményét — ma- gábaolvasztotta, úgy a „vér és arany” sugárzását is a maga egyénisége szerint használta fel, s az ő lírájában más lett a pénz és a szerelem. Az egyik: a bennünk lévő „éhes állat” csillapítója, a másik: — a szívszorító törvény — „a teljes alázat és áldozat öröme”, amellyel végül is többet, s tovább viaskodott, hattyúdala is ezzel pengett el a tihanyi csöndben. Ezen az említett beszélgetésen elmondtam Szabó Károlynak (nem rokona a költőnek), hogy láttam Balatonfüreden a betegszobáját, s Tihanyban, a móló mellett a parton a modern, pirostetős villát is, utolsó éveinek színterét. Aztán Szabó Károly beszélt róla: a nehéz, illúziótlan természetéről. A semmit-szépítés szigorát hogy követelte meg otthon a családjánál, kijavítva minden szót, amely nem fedte a valóságot, de végsősoron egész emberségét is mutatva, ahogy egy gyilkos szerelem poklában kitartott a családja mellett. S ami a beszélgetés témája volt: tudott másokért küzdeni, tenni, s erre éppen Szabó Károly az egyik legilletékesebb tanú. Ismeretségünk folytán én is több példát említhetek. Hozzám írt levelei közül egyik Szabó Károly verseskötetének mentorkodásáról vall, a másikban verseket kért tőlem „Az Est Hármaskönyve” számára. Bakó József Télkergető című könyvében arról beszél, hogy neki, a hátizsákos szegény legénynek, a 30-as években Passauban hogyan adott pénzt. De idézzük ezt a „kamatosán visszaadott” verses nyilatkozatot: „Szabó Lőrinc emlékszel-e? Együtt utaztunk te meg én. Te az első osztály szintjén. Én a hajó legfenekén. Megsejtetted az elhagyott, pénztelen vágyódó sorsát: félrevontál, nőd ne lássa, s kezembe loptál egy dollárt.” (Búcsúztató) * * * Szabó Lőrinc nevét első versei záporozása óta megjegyeztem. Az első világháború összeomlása után ő volt az új líra hírnöke. Erdélyi József más úton volt újító. Illyés Gyula még ezután menekült Párizsba, hogy „avant-garde-ista szürreálista” költő legyen — a szándék aztán, tudjuk, másként fordult —, József Attila pedig akkor még a gyermeküdültető akció kegyelemkenyerén élt, mesz- sze a középiskolai érettségitől. Szabó Lőrinc — mintha Petőfi viharos jelentkezése ismétlődne meg — a „vérmocskolt évek” nyomorával a vállán, szegényen, katonamundérban toppant be az irodalmi központba, maga mögött hagyva a vidéki állomások, háborús koplalások, lázas készülődések időszakát. Szállást (mozdonyfűtő apja jussán) a Mozdonyfűtők Otthonában keresett, hogy „Pestet meghódítsa”. (Hadd valljam meg itt kedves emlékül, hogy nekem is a vasúti mozdony volt „gyermekkalandom”, csak az én apám Fülek, Hatvan helyett Fehring és Győr között fűtötte a „vasparipát”.) 132
