Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A szerelem trilógiája. Vörösmarty-tanulmány

„A madárnak tolla van, s nem repülhet annyira;

A folyamnak árja van,

Nem foly árja oly tova.” (14)

„Nincsen erőm, hogy tengeren által elússzam utána,

Nincs suhogó szárnyam hozzája repülni.” (12)

A serdülő ifjúban és lányban mind világosabbá lesz különneműségük tudata, és ez egyelőre inkább taszítja őket egymástól, sem mint vonzaná, és csak később válnak kölcsönös vonzássá e különneműség ellentett minőségei.

A gyermek szerelmi szenvedése sivatagi sivárságot teremt körülötte. Vörösmarty a lélek-mélységek sivatagi sivárságát megdöbbentő képeivel óriási méretűvé dagasztva ecseteli. Ennek hátterében természetesen ott áll saját szerelmi élménye, kétségbeesett vergődése is, mégsem tekinthetjük Délszigetét autoerográfiának, mert hiszen a gyermekség ilyen jellegű élményvilágát egyetemes érvénnyel fogalmazza meg. A Délsziget gyermekében minden gyermek élete vetül elénk fejlődésének ebben a periódusában és problematikájában. A Délsziget ifjúja, minden serdülőhöz hasonlóan tétova, nemi tehetetlenségében türelmetlenül élete tékozlásába kezd. Élet-éhségre ítélt ő, s végső éhsége dühében az útjába vetődő kisgyermekre nyújtja ki a ragadozó karját, hogy fölfalja, ahogy nő-éhsége nő.

„El ne szakassz, ifjú, ne bocsáss szakadottan anyámhoz, lm ha fejem megeszed, majd kérdezni fogja, hová lett egyben Gyermekem a te fejed? ha bokámat rágod el,

Kérdeni fogja, ki tett sántává gyermekem? a húst Ha leeszed rólam, nem is ösmer rám, de ha mégis Olly igen éh vagy, egyik kezemet vedd s vigy el anyámhoz,

Kérdeni fogja szegény, hova lett, kis gyermekem, a kéz?

En pedig így felelek: szépséges anyám te, ne búsulj,

E kezemet farkas, s nem az ifjú, ette meg, inkább

Vas kezet adj ezután, azt majd nem fogja megenni.” (12)

A felfalásnak elébe néző gyermek halálos veszedelmében anyjának panaszolja el az ifjú szándékát, mire az ifjú eláll tervétől és másként csillapítja éhét.

Jelképes és valóságos itt minden. Ez újabb jelkép értelme a valóság számára ez: aki nő-éhségében férfiúságát tékozolja, az születendő gyermekeit falja föl. Az orvostudomány sem tudja jobban és másként.

Tehát nem humanitásból ered az ifjúnak a csecsemő iránti kegyelmezése, ahogy ezt Szerb véli, hanem egyszerű mély és önös felismeréséből élete értelmének Ez pedig az, hogy életével életet nemzzen.

Ez a fölismerés löki tovább életútján új cselekvések, tettek felé az ifjút. Ezt a magatartását Szerb ugyancsak érvénytelenül, az objektív világ második ideáljaként, az elsős humánum után, tetterős heroizmusnak mondja ki. Pedig távolról sem az.

Az ifjú cselekvésre kelvén a leírt képekben férfiúsága teljes fegyverzetét szerzi meg buzogányában, kardjában, kürtjében, s az aranyos lobogójú harci sisakjában, a kékes acélszárnyú fényes harci ruhájában és száguldó ménjében is.

130