Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Kertész József versei - Dér
Dühösen liheg habzó szája, nagy, busa fejét meghimbálja s vesztét érezve, ordít, bömböl, az ajtókon még ő dörömböl... — De valahol, már nem is távol, pattanó rügyek illatából szőtt függöny mögött jön az Élet, s minden tetszhalott újra éled. Hiába bőg a Tél medvéje, ideje eltelt, itt a vége. Az eget új Nap fényesíti, sugárdárdáját élesíti s hiába tombol, dúlva-fúlva, a Tél medvéjét szíven szúrja. DÉR Reggelre megjött a dér, égi cukor, szűz-fehér. Ripeg-ropog talpam alatt, az ősz sírva messze szaladt... — Egy-kettőre itt a tél. Olyan sápadt, alig él a Nap, a vén égi koldus lassan ballag s képe oly bús mintha folyna orra vére ... — Szinte kérdés: estét ér-e? Felhő bunda rongya rajta, orra vörös, kék az ajka, égi útját végig sírja, rövid, mégis alig bírja. Vén almafa hajlós ága virít, dérből a virága. Rajta cinke kapaszkodik s teli szájjal panaszkodik: „Nincsen pipacs, pipitér, sovány falat, picit ér.” Tolla borzas, lába fázik, ágról-ágra palintázik. Az ég alján varjúsereg, sírva-ríva így kesereg: „Kár-kár, hogy már itt a tél s toliunk alatt jár a szél.” Minden fehér, minden deres, kabátomon lyukat keres, hogy belém marjon a szél... — Egy-kettőre itt a tél.
