Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Kertész József versei - Mondóka - A tél medvéje
KERTÉSZ JÓZSEF VERSEI: MONDÖKA Nem vagyok híve a cifra szónak, a verseim is fűről-fáról szólnak. A mondókámat én csak úgy írom, ahogy a fű női hehorpadt síron, vagy az útszélen kacagó pipacs, de éppen azért egyszerű, igaz. Ügy női: milyen a talaj, az idő. Nem kertésznyeste kényes rózsatő, mely parancsszóra bármikor virul, föléje védő üveg nem borul. A szél tépázza, sorvasztja a fagy, sokszor a langyos eső is kihagy de kivirul, ha itt az ideje, s rögöt tör kemény, dacos kis feje és égre sír, vagy égre mosolyog. — Hol szomorú, hol nevető sorok. De voltak, vannak s tudom lesznek ha százan, ezren nekik esnek is. Az én földem gazt sohase nevel s az ökör néha virágot legel...? Tudom a szépség nem arra való, hogy hízzék rajt az ökör és a ló. De a virág majd kihajt, újra nő s az ökrök felett elfut az idő. A TÉL MEDVÉJE Tátott szája már fogacsorbult, de azért mégis visszafordult a tavaszodó új világra. Halált köpött a hóvirágra s korán kacagó kankalinra. A zsendülésre ráborítva mégegyszer, havas szemfedőjét. .. — A világ minden szenvedőjét körmös mancsokkal végig verte, s a Tavasztündért leteperte.
