Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Claus Ritsch: Atombiztos óvóhely (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
de az általános izgalomban senki nem figyelt reá. Mindnyájan visszafojtották lélegzetüket. A sápadt Adolf Schmitt komolyan és hallgatagon előre lépett. Lehajolt. A többiek úgyszintén és a mozdulatra a hölgyek ruhakivágása filmszerű látványossággá nyílt szét. az urak ingmelle pedig ropogott. Talán még a hold is visszatartotta lélegzetét, amikor az építész odanyúlt a vadrózsához, amelyben ekkor rejtett szerkezet elektromos áramot indított meg, ez viszont egy motort. A motor mindnyájuk szemeláttára negyven négyzetméternyi nagyságban felnyitotta a pázsitot. Néró sem hallott ilyen csodálkozó felkiáltásokat, amikor barátainak az égő Rómát mutogatta. A házigazda ismét felnevetett, pezsgőspoharát fellendítette a violaszínű ég felé és elindult a márványlépcsőkön a mélységbe. — Gyerünk!... Utánam! — kiáltotta és a vendégsereg olyan igyekezettel topogott a sarkában, mintha már a fejük felett bomlana szét a végzetes atomgomba. Odalent különös visszhang fogadta őket. Hirtelen mindegyikük visszaemlékezett más alkalmakra, amikor már hallották ezt a visszhangot. Óvóhelyek, bunkerek, pincék jutottak eszükbe. Furcsa egy menet volt, szájukban szendvicsfalatok, kezükben pezsgőspohár, s a föld gyomra egyre nyelte őket. Alig, hogy az utolsó is leérkezett, a tonnányi betonlap ismét visszaereszkedett helyére. A házigazda nevetése ijesztően visszhangzott a betonfalak között. A bunkerlátogatás egyáltalán nem vált a hangulat előnyére. A leendő lilmcsillagocska sírt és fotogén körvonalait szorosan odasimította egy fehér- szvetteres fiatalemberhez, akihez nagy reményeket fűzött ő is, meg Európa is, mert a fiatalember értett ahhoz, hogyan kell tartalom nélküli filmeket forgatni. Egy közgazdasági lap női tudósítója, aki terjedelmes bájait meglehetősen szűkre szabott ezüstlaméba burkolta, izgatottan rogyott le egy betonszékre, s fényképezőgépe többször nekikoccant a műkőfalnak. Mintha semmiből tűntek volna, fehérkötényes leányok jelentek meg újabb italokkal. A szívelhájaso- dásban szenvedő textilnagykereskedő akadozva lélegzett és látszott rajta, hogy a következő pillanatban szobaiszonyával fogja még nyugtalanabbá tenni a többieket, mint amilyenek máris. Csak Adolf Schmitt állt mozdulatlanul az egyik sarokban, tűrte, hogy Leni ölelgesse és különösen mosolygott. A házigazda magához tért a nevetőroham után, s mintha az óvóhely levegője kijózanította volna, szavai folyékonyan ömlöttek vendégei felé: — Mit is láttatok, barátaim? Egy betonkocka belsejét. Ez a kocka többszörösen biztosítva van légnyomás és sugárveszély ellen, minden kényelemmel berendezve, három havi élelemmel ellátva. Ott hátul a fülkében még fürdő is van, sőt saját áramfejlesztő. Hahaha... ! És ha mindezek ellenére mégis megunnánk életünket, a bunker alatt nagyerejű robbanószer van elhelyezve. A kis teakfa ajtó mögött, amelynek Schmitt barátunk támaszkodik, emelőkar van. Ha azt lenyomja, egy percen belül tonnányi robbanóanyag robban. Az ő ötlete volt, nem kérek tetszésnyilvánításokat! Mindenki engedelmesen tapsolt, de az arcok zöldek, sárgák, mészfehérek és kékek voltak. Csak a fehérszvetteres rendezőzseni maradt nyugodt. Az ő nemzedéke még nem tanulta meg a félelmet, de az idősebb évjáratúak nyugtalankodtak. A kis filmsztárocska szíve is hattyúnyakának torkában dobogott. A fotoriporternő — most is szolgálatban — lekapta a házigazdát és az építészt. „Fényképezőgép a halál ütőerén”, „A pusztulás és alkotóerő kézfogása”, „Korunk kilátástalansága”. Ilyen és hasonló képcímek kóvályogtak fejében. 80
