Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Claus Ritsch: Atombiztos óvóhely (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
CLAUS RITSCH ATOMBIZTOS ÓVÓHELY Adolf Schmitt, az építész, aki a házigazda atombunkerét kiötlötte, megtervezte és megépítette, utolsónak érkezett a megnyitási ünnepélyre. A szokásos szívélyességgel fogadták úgy, mint a többieket. A Lady, egy ostoba szőke liba, a részegek buta szertartásosságával pezsgőt öntött az ingmellére, Leni a sápadt homlokát csókolgatta és egy nő, akit csak vörös Frieda néven ismertek, bizalmasan belecsúsztatta kezét brokátból készült szmokingjának zsebébe. Mindez azonban a mosoly árnyékát sem csalta az építész arcára. A házigazda harsogó hangon a „Die Wacht am Rhein”-t kezdte énekelni, nem kizárólag azért, mert részeg volt, hanem azért is, mert boldognak érezte magát. Már hetek óta előre örült a megnyitási ünnepélynek, mert a textiles körökben széltében-hosszában arról beszéltek, hogy az ő atombunkere a legkényelmesebb, a legtöbbe került és a legötletesebb. Köszönhette pedig ezt a dicsőséget a méregdrága Schmitt építésznek. A házigazda a társaság felé imbolygott, amely a karcsú nyárfák alatt, a holdfényben szendvicset majszolt. Átölelte Lenit, aki viszont Schmittbe kapaszkodott és nem szűnt meg az építész magas borongós homlokát csókolgatni. A házigazda váratlanul diadalüvöltésben tört ki, a házmester pedig vad buzgalommal kezdte a gongot püfölni, s a zengő hangok hullámai elborították a pázsitot. A nyárfák fekete csipkéi fölött halványan mosolygott a hold. A házigazda maga mellé hívta az építészt, újból kieresztett torkán egy diadalordítást, nyelt néhányszor, majd így kezdte: — Barátaim, polgárok, rómaiak ... ! Utána hosszú csend. A megszólítást valamikor egy színdarabban hallotta, emlékezete szerint a „Víg özvegy”-ben. Annyira tetszett neki, hogy gyakran és szívesen alkalmazta. — Barátaim, polgárok, rómaiak! Azért kérettelek ide benneteket, hogy bemutassam újonnan elkészült atombiztos óvóhelyemet, amelyet itt a kertemben létesítettem. Megint elfogta a nevetőroham, alig tudta megfékezni. Az egész vendégsereg, a textilszakma kiválóságai, a kéteshírű hölgyikék, zsigolók, valódi és álművészek, selyemfiúk, milliomosok mind kinyújtott karja irányában bámultak. A tarka sereg úgy vonult a pázsit megjelölt helyére, mint golfozók hatalmas, gyászoló menete. Mivel a pázsiton egyéb látnivaló nem volt, körbeálltak egy árva vadrózsatövet. A puha dekoltázsok és kemény ingmellek között csend feszült. A házigazda sem nevetett. — Itt van! — mondta és megkísérelte, hogy imbolygás nélkül, egyenesen álljon. Kinyújtott göcsörtös ujja a vadrózsára bökött. — Sah’ ein Knabb ein Röslein Stehn — idézte a helyzethez illően a Lady, 79
