Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)
előre bukott. A fájdalom vad érzése futott keresztül rajta. Felordított fájdalmában és ösztönösen a lábához kapott. Bokán felül éles csonk meredezett ki a csizmájából. Bokája benne volt a csizmafejben és élettelenül csüngött egy két ujjnyi szélességben megmaradt bőr csíkon. Lábából patakzott a vér. — El- vérzek — hasított belé a gondolat. A Principálison túl, északi irányban egy vörös és egy zöld rakéta sziporkázott a levegőben. A fokozott német bombázásba, háta mögül, a város széléről beledörögtek a szovjet lövegek. Izzott a levegő. — Tüzérségi párbaj, gondolta Sztárcsenkó és a kíntól eltorzult arccal vonszolta magát. A beállt nagy láztól kicserepesedtek ajkai. Egy kúszó mozdulatánál a véres lábcsonk belefúródott a földbe. A szörnyű fájdalomtól félig eszméletét vesztette. Nem messze tőle gránát robbant. Ez magához térítette. Prrrr, rázódott meg ismét a fegyver legyengült kezében. — El kellene kötnöm a lábam ■— gondolta, de sehogy sem jutott eszébe hogyan, s miként. Az utolsó kézigránátot is leoldotta. Először fel akarta robbantani magát, hogy végét vessen tűrhetetlen fájdalmának. — Nem, ez nem méltó egy komszomolistához. A zászlóaljnak harc nélkül kell átjutni a gázlón. Sztárcsenkó négykézlábra állt és figyelni kezdett a gázló felé. Semmi. A német tüzérség becsapódásai egy körülötte meghatározott területen villogtak, tépték a terepet. A géppuskák lövedékei úgy zizegtek mellette mintha ezernyi szúnyog körözne. — Megértette Kulisov a cselt? Biztos, hogy megértette — vigasztalta magát. — Es ha nem? Hiszen nem ez volt a feladatom... Erre a cselre nem kaptam parancsot — kezdte elemezni a helyzetet és mindinkább erőt vett rajta a rettentő gondolat, hogy hiába áldozza fel életét. Háta mögött a szovjet tüzérség beszüntette a tüzet. A távolból, mintha nagyon távolról jönne a hang, egy hosszú ááááá-t hallott. Sztárcsenkóba mintha visszatért volna az élet. Az a kevés vér, ami még benne volt, felfutott fejébe. Most már tisztán hallotta a roham előtti hátborzongató hurrá elnyújtott, telitorokból jövő hosszú ááááá-ját. — Támad a zászlóalj! — kiáltotta, mintha századát buzdítaná. Aztán gyorsan kúszni kezdett. A géppisztoly újból keményen állt a kezében. Prrr, prrrrr, kelepelt a géppisztoly. Tovább, csak tovább — kiabált teli torokból. — Lőjetek az anyátok ... Ide minden tüzet, mindeeet! Értitek, ti kanibálok... Prrr. — Sasek előre, pusztítsátok őket! Berlinig meg se álljatok! — ordította, lőtt, kúszott. — Ezt az édesanyámért — üvöltötte —, ezt a húgomért és a gyermekéért, ezt az édesapámért ... — Pergett a géppisztoly minden felkiáltásnál, és ő kúszott, lőtt tovább, élt, jelezte, hogy ellenség van ezen a parton. * * * Kulisov vezette a rohamot. Mire észbekaptak a fasiszták, a második század már lövészárkuk előtt dübörgött. Még pár méter... Az SS-ek abbahagyták a tüzelést és menekülni próbáltak. Kulisov golyószórósai, géppuskásai kézbekapták fegyvereiket és futás közben lőttek. Egy-egy harcos futott mellettük, nyomta kezükbe a tárakat, hevedereket vonszoltak. — Uráááááá — zengett a Felsőmező, és elnyomta a fegyverek ropogását. 75
