Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)
Sztárcsenkó áthengeredett a parton. — Itt kemény a meder — állapította meg. A víz már a hónaalját csiklandozta, de a meder nem lejtett tovább. A szemközti bodzafa belecsiklandozott Sztárcsenkó arcába, mikor felkapaszkodóit a túlsó partra. A kiskanizsai rétek sötétbe burkolózva, némán terültek el szemei előtt. Akárhogy is erőltette tekintetét, semmit sem látott. — Most világítanál egy kicsit holdacskám — rebegte alig mozduló ajkakkal. — Csak egy kicsit... — De a hold haragos felhők tömegébe burkolózva húzódott meg a végtelen ég terében. — Mindegy — gondolta magában —, így is jó. Felderítőink adatai pontosak. Tüzérségünk is már valószínű elérte a város északi szélén húzódó keresztutat, ott ahol az a nagy tölgyfa van berajzolva... ök majd segítenek. Most csak gyorsan vissza a hírrel. Egy ág reccsenése hallatszott alig tíz méternyi távolságról, ott ahol Titá- renkó kísérletezett az átkeléssel. A gárdaalhadnagy felkapta fejét és gyorsan igyekezett vissza, bele a vízbe. Az ő lába is belegabalyodott a bodzaágakba és alatta is reccsent egy gally. — Még ez is — mormogta és sietősen igyekezett vissza. Futó léptekkel hagyták el a partot. Lábuk alatt szétfreccsent a víz. Az éj némaságában — úgy hallották — ezek a hangok felértek a legnagyobb zajjal. Mire Zsárinékhez értek, megszólalt egy rövid géppuskasorozat mögöttük. A lövedékek közvetlen közelükben fütyültek. — Titárenkó, maga szökellve igyekezzen a zászlóaljparancsnokhoz és jelentse a gázló helyét. Mi majd fedezni fogjuk. Végrehajtani! A vöröskatona pár lépés után megállt. — Mi az, megsebesült? — Majd... én fedezem alhadnagy elvtárs. Nekem úgy sincs senkim. — A tartalék tárakat adja ide. A kézi gránátokat is. Irány a parancsnokság. Tratatatata, ratratratata, — kelepelt már két géppuska és egyes lövések is hallatszottak. Zubin célba vette a távolban villogó apró pontokat. — Várjunk még — adta ki Sztárcsenkó a parancsot, és közben átvette a tárakat és a gránátokat. A tüzelés gyorsan megszűnt. Titárenkó meghajolva, teljes erőből futni kezdett a cselédházak felé. Az alhadnagy figyelte a távolodó léptek neszét, de azt mindjobban felszívta, magábaitta a zsombékos talaj. A német géppuska még párszor belekotyogott az éj áthatolhatatlan, sötét függönyébe, majd végképp elnémult. — Észrevették — közölte a többiekkel a parancsnok. Szélesretáguló tüdővel szívta a nedves hűvös levegőt. — Ibolyaillat — villám át agyán. — Honnan van itt ibolya?... Á, á Oljecská, majd megfeledkeztem ibolyáidról. — Még egyet szippantott az illatból és közben döntött. — A város felé húzódom és elvonom a figyelmüket a gázlóról. — Elvtársak! A város felé húzódunk. Sűrűn változtatjuk majd Mállásainkat és magunkra vonjuk az ellenség figyelmét. Előre! A távolban mintha templomtorony meredezett volna az éjszakába. Mélyen meghajolva, vigyázva, hogy zajt ne üssenek, húzódtak ki a pocsolyás részből, aztán egy őz könnyű futásával feszültek neki. Az egyik kézigránát verdeste Sztárcsenkó oldalát. Kezével magához szorította, míg a golyószórót szorongató kezét messze oldalt tartva futott és számlálta lépteit. — Háromszáznegyvenöt... ötszáz. — A szíve már erősen zakatolt, 70
