Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Bálázás (Elbeszélés)

— Továris! — szólt megfordulva, erősen gesztikulálva, némi idő elmúltával. — Én nyet puf-puf! Tinálatok nyet puf-puf. Tudom? Vojna? Nem jó az, kérem. Én nyet puf-puf! És ez a széna az enyém, azaz a családomé. És nagy család az kérem. Mondhatnám: kolhoz! Eto széna ... Tudom?

— Kolhoz? — kérdezte a tiszt.

— Da. Kolhoz. A széna.

— Ggye kolhoz? Ggye?

— Maja família.. Enyém.

— Áááá! Tied.

— Ehetnénk — mondta Tuba Elek.

— Az ám — gondoltuk.

— Kusaty — szólt Dömötör a tisztnek.

— Da. Kusaty. Tudom.

Körülültük a bálakazlat, előszedtük a tarisznyákat.

— És, kérem — magyarázott kézzel-lábbal Mahling Ágoston — azoknak is van szénájuk, akik kint jártak a fronton. Akik mnogo puf-puf! Sokat lőttek. Ott ni! Nézze, kérem, az sem rossz széna. Tulajdonképpen én nem adózhatok miattuk.

A fűzfaligetekkel szegélyezett, irdatlan rétségen túl mutatott. A hosszúkás, keskeny rétekre, a Muharos-testvérekére, Bernáth Antaléra, meg Dombi Mátyáséra. Ezeken is maradt széna tavalyról; csak az asszonyok voltak idehaza akkor még, s nem győzték a dolgot.

— Ahol a gólyák állnak, kérem. És az keményebb széna. Dombosabb. Attól húz jól a ló. Ágyút, mindent. És germánszkij kaput! Tudom? És azok mnogo puf-puf! Sokat! Azok... tovaris, azok közt partizán vadász! Tudom?

Az ukrán levette katonasapkáját, hogy jobban odalásson. Ahogy nézte a réteket, olyannak találtuk, mint egy élesre faragott szobor. Most kemény, mozdulatlan és hideg volt. Csak fél füllel hallottuk, amit beszéltek. Dömötör Pál azt morogta:

— Szó se róla, jártuk a frontot.

Tuba Elek alig tudta lenyelni a falatot:

— A Mahling nem volt. Csak a veje.

— Nem a veje. A sógora.

— Az. Csakugyan.

— Horoso — mondta a tiszt.

— Mi horoso neki? — kérdezte Tuba.

Dömötör azt mormogta:

— Még utóbb megérjük, hogy... — Legyintett.

— Már micsodát, Pál?

— Voltunk a fronton, szó se róla. És ez baj — mondta. — Istentelenül fáj a derekam... Az is baj. Ajaj! És Mahling úr sohase ismert nagyobb embert önmagánál. És most az a vörös kanszalag is rajta... A feleségemmel varratta föl. Nem mondom, ezért az egyért jól megfizetett neki. Isten tudja ...

A tiszt kézfogásra nyújtotta kezét Mahlingnak. Már mosolygott, s meghajolt előtte. Mintha kedves vendéget üdvözölne. Amikor meg rakosgattuk el a tarisznyákat, szájába vette négy ujját, s éleset füttyentett felénk. És integetett, hogy menjünk oda.

60