Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Háromfai Sándor: A pacsai véres vásár (Elbeszélés)
Akkor az emberek is visszaadták nekik: — Máskor jobban vigyázzatok rá! Mert jaj lesz nektek, ha mégegyszer a mi kezünkbe kerül!... Pislogtak a megszeppent legények, mint a rémóci nyúl. Ebben a pillanatban a lángoló Gál Gyula dobban a megszeppent végrehajtó elé: — Hát muszáj ezt? Muszáj? — ordította a szeme közé. — Muszáj elvinni a szegény ember utolsó tehenét is? — s már majdnem megmarkolta a végrehajtó mellén a tollat. Egy rövid pillanatra mély csönd támadt. Dermedt csönd. Ekkor sorakoztak fel a járőr-csendőrök a templom fái közt. Mind. Rejtőztek, fedezték magukat s a fegyverük csövét a zsibvásár felé fordították. A végrehajtó ekkor egérutat nyert és eliszkolt a kertek felé. Átugrálta a sövénykerítéseket s átugrotta az utolsó fonást is, hogy valahol meghúzza magát a szunyókáló gyümölcsfák között; majdnem a nyakába pottyant egy öreg embernek, aki ott hallgatózott, hogyan ver a szó a vásárban. Mit tudta az öreg szösz- mötélés közben, ki fia-borja huppant eléje, felemelte hát a botját és hármat húzott a sárgafelöltő lebegő hátára: — Nesze kutya, mit rongálod a kerítésemet! Ha tudnám, hogy népnyúzó vagy, még agyon is vágnálak! Pedig dehogy volt már annyi ereje szegény öregnek, hogy akár egy csirkének is ártson. Csak hallgatni jó a messzi idők pirkadását, mielőtt még sírba szállna az ember! Gál Gyula meg verte valahol a talpa alá a földet, futott, hogy eléje kerüljön valahol a végrehajtónak s olyan husángot húzott maga után, mint az ősember valaha, mikor vadra ment. A templom előtt meg Markó főtörzsőrmester összecsikorította ekkor a fogát és tüzet vezényelt ott a templomi fák fedezetében. Hat fegyver dördült el egyszerre s irtózat feszült a házak fölött, míg csörömpölve hullottak alá a cserepek. Valahonnan iszonytató fájdalmas bőgéssel dobogott, rohant a véresfejű fájdalomtól megvadult tehén, a Gál Gyula tehene. Az emberekben megfeszült a múlt. Nem tudták, mért kapták a tüzet. S akinek a portáján járt már a végrehajtó, aki már érezte az adóprés családszorító kínját, terhét, az valamilyen védekező eszköz után kapott. Borosüveg, kődarab, vagy mindegy, ami kézbekapható!... Szólni már nem lehet az égigérő fájdalomtól, gyalázattól és becstelenségtől, szólni már kár, úgysem hallaná meg a hatalom annak a népnek szavát, mellyel szemben áll, ki tudja mióta? ... De meg kell üzenni nekik a templomi fák közé, hogy hallgassanak el a fegyverek: odazúuították hát a borosüvegeket, köveket követül: ne lőjjetek ti szerencsétlenek, hiszen ez a tömeg izzé-porrá zúzna benneteket, ha nem mérsékelné magát! A másik pillanatban már új sortűz dördült s irtóztató jajveszékelés, sírás, jajkiáltás harsant fel az ég kárpitja alatt. Kámán Jóska kezében egy szép pirosba játszó nyakkendő lobbant el, mikor szíventalálva elvágódott, és szája szélére fagyott a vasárnapi öröm íze... Nem fog már bátor és tiszta tekintettel ránézni arra a szép lányra az üvegesedé szem. S a nyakkendőre ráfolyt a sátorok előtt a jóbarát vére is, Kiss Jóska 51
