Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Bánhidi Tibor: Ceruzarajzok - Itáliáról
dencéjét, s az áttetsző víz alján ezernyi pénzdarab pihen: a legenda szerint, aki érmét dob a kút vízébe, az hamarosan viszontlátja az olasz fővárost. Az esti utca Tarka és zajos a római utca, akár egy színes szélesvásznú film a Vadnyugat-sorozatból. A forgalom zsongító gépzaját az alkalmi árusok hangja fűszerezi, a sűrűn telepített bárokból Wurlitzer zenéje szűrődik ki, s a szűk utcákban az emeleti lakók ízes történeteket kiáltanak át egymásnak a túloldalról. Az emberek — beleillenek ebbe a keretbe. Öltözékük könnyű és praktikus, kedélyük derűs, a világról formált véleményükben sok a gyakorlati józanság. Persze, függvénye ez annak, hogy ki hol töltötte az éjszakát: a Via del Tritoné valamelyik mulatójában, vagy egyszerűen — lakás hiánya miatt — a Villa Borghese parkjának fái alatt. A római utca igazában csak este a „bennszülötteké”. Ilyenkor népes csoportok beszélgetnek a tereken, az apró parkokban, utcasarkokon, s olcsó banánt majszolnak, vagy a húszlírás dinnyeszeletek élvezetének hódolnak. Az ötletes kocsmáros elgondolkoztató felirattal marasztalja a vendégeit: „A legtöbb ember otthon hal meg. Miért siet hát mégis haza?” — de a forgalmas esti utca valahogy jobban vonzza az egyszerű római embert, mint a bárok félhomálya. Az antik romokat narancsszín fény permetezi be, a szökőkutak vízoszlopai csillogva porladnak szét a rejtett világítás sugaraiban, s az üzletek felett annyi színes neon-ábra rajzolódik fel az égre, hogy valóban könnyelműség lenne falak közt tölteni az esti órákat. A Piazza dei Cinquecento szomszédságában, a Najádok-kútjánál valósággal családias az esti hangulat. A Café Grande Italia kerthelyiségét egyszerű kötélkordon választja el csupán a járdától, s így a naponta ismétlődő könnyűzenei hangversenyek előadóit rendre vastaps köszönti — főleg a „kívülállók ’ részéről. Előfordul, hogy egy-egy jóhangú énekesnek az „utcaiak” követelésére kell megismételnie a számát, s ha ilyenkor az asztalok mellett ülő vendégek bosszúsan tekintenek is hátra, hamarosan elsimulnak homlokukról a redők: a tisztába öltözött masamódokra, a kimenő óráit tapsra váltó katonákra, a gyárak porát kifújó munkásfiatalokra nem lehet haragudni. Igen, a római utca este a rómaiaké. A Piazza Famese-n Az apró kőkockákkal kirakott téren, a Piazza Farnese-n állunk, az egykori hercegi palotát nézzük: ez a leghíresebb reneszánsz-építmény az olasz fővárosban. Vonalait Michelangelo álmodta meg, ő készítette el a felső pár- kányzatot, melynek szépségét esténként reflektorfénnyel hangsúlyozzák a városatyák. Állunk, vitatkozunk, s mellénk sodródik a megszámlálhatatlanul sok árusok egyike. Néhány percig az ajkunkat figyeli, s azután megszólal: — Olcsó Janos ... magyarul beszelek ... Meglepődve fordulunk feléje, s ő ezt a pillanatot használja ki arra, hogy orrunk alá tartsa a nyakba akasztott kosarát, melyben képeslapok, leporellók, prospektusok és diafilm-kockák pompáznak. Magyarul egy szóval sem tud többet, mint amennyit elmondott, viszont az utcai árusok nyelvtudásához nem is kell több talán. A madonnát is emlegető alkú persze így sem marad el, de túlad vele néhány színes kártyán. S mikor 27
