Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Farkas Imre: Galamb a búzakeresztben (Elbeszélés)
FARKAS IMRE GALAMB A BÚZAKERESZTEN Megérkezett, és nem hagyott nyugalmat többé. Betolakodott gondolatainkba; irányította cselekedeteinket; része lett életünknek — terhes nyomasztó része —• s még az álmainkat is megzavarta. Nem volt pedig sem különösen vonzó, sem nagyon ellenszenves. Légpuska volt. Pácolt diófából készült az agy. Pofadék volt rajta és szaruból borítólemez. A lemez, mert párhuzamos barázdákat marattak rá, bizonyos durvasággal ruházta fel. Kíméletlenül gázoló szöges csizmákra, végzetes hernyótalpakra kellett miatta gondolnunk. A légkamra, a felhúzó szerkezet s a cső vasfekete biztonságot ígért, de az ágyazati facsavarok pupilláiból alattomosság nyílazott belénk. A cső végén pillátlan szemű célgömb lesett. Még ez volt rajta a legcélzatosabban gonosz. De ha a nézőkén át szemléltük, úgy tűnt, hiánya lenne bántóbb. — Nézzétek meg a belsejét is! — unszolt a kíváncsiság. Óvatosan nyitottuk fel — mintha valami kiszóródhatna belőle — és a látványtól hol lelkesülten, hol meg a döbbenet visszarettenő mozdulatával löktük egymás felé. Ha az agy felől néztünk a csőbe, vonzó távoli világot, káprázatos fényeket láttunk. Ha azonban, amerröl a golyó kirepül, mély kutak, komor barlangnyílások, sötét kráterek riasztó hangulata dőlt ránk. Az ismeretlen mélységből pókrágók nyúltak fel, és doboló halántékunkba martak. „A halál fészke ez — vágott belénk a felismerés — az utolsó érzések örvénye.” Lecsukott szemmel eltartottuk magunktól, és kifehéredett ököllel szorítottuk, mintha kígyót fojtanánk. Felrémlett bennem, legjobb lenne nyomban addig verni az eperfához, amíg forgács és ócskavas lesz belőle! A gyerek tízéves volt. Környezetének holt eszközeit élővé varázsolta a képzelete, időtlenül eljátszadozott különös alakú krumplival, üvegkancsó letört fülével, kihullott tollal, de egyre ritkábban. Olvasott helyette. A Bréhmet is. S noha a könyv csodálatos állatokkal gazdagította képzeletét, a falu állatvilágát szerette legjobban. Egyetlen állattól sem félt, egyetlen állatot sem bántott. Idegen nyelvű nagyobb testvérként vonzódott hozzájuk. Én is eljutottam már ekkor az egyszervaló és megismételhetetlen élet tiszteletéhez, szépségeinek megértéséhez, s így meglehetősen hasonlóak voltunk Csak ő szenvedélyesebb a szeretetben, én állhatatosabb. Legalábbis így gondoltam akkor. A falun sok volt a madár- a veréb, a rigó. a gerle, a búbosbanka, a mezei pacsirta. Eresz, bokor, barázda kínálta ölét a fészkeléshez. S mert nyári szünidőben tartózkodtunk ott, minden fészekből csipogás, seppegés, madarak zenebonája hallatszott. Izgatottan lopakodtunk a fészkek alá, és hallgattuk a ma5
