Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: Legendák emberekkel (Útijegyzetek)

hűség jelképével alussza örök álmát, s talán vigyázza tovább az állam egységét is. A virág sohasem hervad le a sírról. Ismeretlen kezek, egyszerű emberek rakják le a hála színes csokrait.

Nagy Lajos lányának, a lengyelek Jadwigájának korában már állt a krakkói egyetem.

És a kürtszó nemcsak a névtelen trombitást idézi, hanem az elmúlt korok összes magyarját, akik megfordultak e falak között. Azt a sok névtelen diákot, akit idecsalogatott a tudás, az európai hírű tudósok varázsa.

Az egyetem anyakönyve őrzi a bejegyzést. A XV. század 8500 tanulója közül 2300 volt a magyar. S ha a tört fényű lapokon a nevek után bolhászunk, Temesvári Pelbártra vagy Bakócz Tamásra bukkanunk. A Visztula parti Athén — így nevezte a XVI. század tudomány után sóvárgó kóbor diákja Krakkót — csalogatta ide Sylvester Jánost is, aki „nemzeti nagy létünk nagy temetője” után 1526. október 26-án már bejegyzett tanulóként szerepelt az egyetem lajstromában, később pedig a magyar csoport vezetője lett. Itt ismerkedett meg mindazzal a tudománnyal és mesterséggel, amit életének egy-egy szakában olyan nagy akarással és izzó szeretettel folytatott: a nyelvvel és a nyomdászmesterséggel. Vietor híres nyomdájában korrektoroskodott. Itt látott napvilágot Rosariuma, majd Heyden Sebald: Gyermeki beszélgetésekhez fűzött lengyel — magyar—német kiegészítése.

Itt tördelték magyarul nem tudó nyomdászmesterek Komjáthy Benedek: Pál leveleinek fordítását. Ez a város dédelgette és sanyargatta Dévai Bíró Mátyást, Benczédi Székelyt, s a sort folytathatnánk majdnem a végtelenségig Itt bontogatta szárnyát az udvari reneszánsz után a népi, itt törte a latin finom úribb nyelve helyett a nyersebb magyart a reformáció irodalma is. Hosszú időn át itt próbálgatta a nyelv zenéjét a busongó Sylvester.

És ez a kürtszó fogadta 1576 márciusának szeles idusán azt az 500 lovast, aki „Lengyelbe” kísérte az új királyt, Báthory Istvánt. Ott volt közöttük bizonyára a költő is. Ott volt a krakkói fényes koronázáson a „király ereje” között, Báthory ezer hajdúja társaságában.

(Mintha most is visszacsillanna a szerszám aranya, játszana a napsugár a hiúzmálos mentén, a drága boglárral és értékes toliakkal bokrétázott coboly süvegeken. Nem kell mást tenned, csak hunyd be egy pillanatra szemed. Hallgasd a kürt szavát, s már hallod is a lovak patáinak csattogását a macskaköveken.

A vitézi seregből, a sok ismeretlen arcból kiválik a Költő arca. Fölsejlik az az élet, amit itt élt. Ö írta egyik levelében: „Az én hazajövésemet gondolom némelyek csudálják, s bizony én volnék az, ha más mielné, csudálnám, hogy ifjú ember ilyen mansuetus fejedelmet, jó urat elhagya és attól a jó társaságtól, ki nékem ott az udvarnál volt, mind király és királyné asszony népe közt, megváljon.”)

A mulatozás, az Oceanum mellett tett sétája után visszajött a gondra, a sanyarúságra, Eros világát fölcserélte Marséval, a széptevő beszédet a végek nyers szavával.

De az emlék élt és dolgozott. S amikor itthon „nem bizának szorgos gondot reá, Tatát vagy Palotát”, újból Lengyel felé irányítja útját. Most csak harcolni akar és tanulni akar, Marsot és Pallast szolgálni. Zamojski János seregébe indul, de a feledés írját is megleli a Dunajec völgyében és a „lengyel szép Zsuzsannánál”, a krakkói szép kurtizánnál, aki citerájával és énekével a „szerelmébe süllyeszti”.

126