Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Bartók értékelésének problémájához
Itt Zolts.i ellentétben van előző korábbi önmagával is, ahol Jürgen Uhdet kívánja cáfolni. Az előző megállapításokkal kapcsolatban a következőket mondhatjuk: A XX. századi európai, sőt nemzetközi zene szempontjából Bartók életműve valóban korszakot zár, tehát Jürgen Uhdénak van igaza Zoltai ellenében, mégpedig a zenei folklorizmus korszakát, vagyis a XX. századi zenei irányzatok egyik legelső periódusát. Ez egyébként köztudomású. Sajátos magyar szempontból azonban mégis más a helyzet. Hogy ezt helyesen ítélhessük meg, világosan kell látnunk az előzményeket. Az előzmények dolgában maga Bartók könnyíti meg a feladatunkat, mert számtalanszor fogalmazta meg saját maga az előzményeket. „Magyarországnak a szó igazi értelmében véve, egészen a múlt század kezdetéig nem volt zeneszerzője, amint hogy olyan zenei kultúrája sem volt, mint Európa más nemzeteinek. Alig szabadult fel a török iga alól, osztrák elnyomás alá került, és viselte ennek minden gyászos következményét. A körülbelül kétszázados török uralom csak elkeseredést és pusztulást hozott, Ausztria pedig gyarmattá süllyesztette az országot: a császári kormányzás a gazdasági kizsákmányolás mellett természetesen csak a magyar vidék elnémetesítésével törődött, és ez gyakran véres ellenállásra vezetett. Nyilvánvaló, hogy ilyen kedvezőtlen feltételek mellett a művészetek egyetlen lépést sem tehettek a haladás útján.”4 Ez mindannyiunk előtt közismert, csak éppen nem vesszük eléggé figyelembe vagy éppen figyelmen kívül hagyjuk. Pedig ha nem ebből indulunk ki Bartók működésének megítéléséhez, különösen zene folklorisztikai munkássága indulásához, nehezen érthetjük valójában meg. Ez az egyik. Másrészt pedig történelmi analógiák is segíthetik e téren helyes megértésünket. Magyar- országon a XVIII. század végén és a XIX. század elején politikai és gazdasági akcióink elbukása, sikertelensége után — mozgalmaink erőtlensége miatt — függetlenségi törekvéseink kulturális térre szorultak vissza. (Nyelvújítás irodalmi újjászületés.) Ez mozgalmaink erőtlenségét, nem pedig erejét igazolja. De ha nem is sikerült országunk gazdasági szerkezetét az európai szintnek megfelelően megváltoztatni, sem pedig a politikai függetlenséget elérni, irodalmi téren valóban jelentős változás történt, mert az esedékessé vált és lezajlott harcok következtében az irodalmi „újjászületés” valóban megtörtént. Ez sem annyira újjászületés volt, mint inkább csak a nemzeti irodalom születése. Ezzel irodalmi gyarmatizmusunk — Kazinczy ellentmondásos működésének nem annyira hatására, sokkal inkább ellenére — megszűnt. És irodalmunk jelentette nemzeti öntudatunk élesztősét, ébrentartását, sőt erősítését is. A nemzet létének megtartása, megmaradása, bár ez egyáltalán nem írói és irodalmi feladat, volt nálunk a legfőbb írói program az általános emberi és társadalmi megszólaltatása helyett, olyannyira, hogy később Madách ezt felismerve fel is panaszolja már: „A hazafiság csak a magyarnál lehet költészet tárgya, hol létünkért küzdünk, semmi nagy költő azt nem használta.” A nemzeti irodalom megszületésével a fejlődés nem állt meg, részben vele párhuzamosan, részben pedig ezt követően az irodalmi népiesség is polgárjogot nyert és erősödött, és további fejlődése révén a XX. század fordulóján és azt követően az ekkor jelentkező megoldatlan társadalmi problémák megfogalmazására, felszínen tartására és megoldások keresésére „népi irodalommá lépett elő. Ami így megtörtént irodalmunkban, nem történt meg általában a többi 114
