Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak
a barátnőimnek, mi? Azt hiszed elhiszik, hogy nem úgy fúrtak meg? — Átcsapott harmadik személybe, mint mindig, ha nagyon feldühödött. — Mindig is önző volt, mindig csak magával törődött. Nyakkendősen járhatott, fess ruhában, de neki a szutykos műhely kell. Persze én mosom az olajos gönceit. De azt lesheti, hogy kimosom ... — Hát ha neked csak ez a fájdalmad, majd kimosom magam — mondtam, és elrohantam. Aznap volt a taggyűlésünk, lemondtam. Az öreg nagyon haragudott és nem akart beleegyezni. Az embereket hibáztatta, gyávának nevezett. Ivánkái szabadságra akart küldeni. Akkor felállt Tapló. Zsebre dugta lapátnagy kezét, máskor is így tesz, ha több ember előtt beszél, nyíltan a szemembe nézett, úgy kezdte: — Én azt mondom, fogadjuk el Vaskó elvtárs lemondását. Mert hogy leérettségizett, az igaz. De ez még nem ok arra, hogy magas lóról beszéljen a dolgozókkal. Én szemébe mondom, hogy megártott a tíz évi titkárkodás. Először mindent maga alá gyűrt, aztán mindent lerázott magáról, mint kutya a vizet. Meg folyton azok a szempontok. Elegem van a szempontokból. Utána megint az öreg beszélt, jól megmosdatta Taplót, de az se hagyta magát. Míg vitáztak, kínlódva bámultam ki az ablakon. A magasban szél fújt, erős szél, kergette a felhőket. Nagyon fájt, amit Tapló mondott. Mindig az elevenbe vágó kritika fáj legjobban. Aztán szavaztak. Csak az igazgató és Ivánkái nem tartotta fel a kezét. Vigyázó, a városi bizottságtól, már másnap hivatott. — Ki bántott? Ki sértett meg? — Az arcomat fürkészte, mintha onnan akarná leolvasni a választ. Nem akarta elhinni, hogy a magam elhatározásából köszöntem le. — Ekkora üzemnek olyan titkár kell, aki... — érveltem. — Na, folytasd csak, hadd tudjam meg én is — biztatott, de érzett a szaván, hogy nem hisz nekem. — Nem a párttitkár dolga, hogy műszaki ügyekkel foglalkozzék. — De értenie kell hozzá. És van ilyen ember a Fémfeldolgozóban. Mérnök, Moszkvában végzett, fiatal, bírja az emberek bizalmát. — Jó, jó, hagyjuk a mesét, Jani, ki a farbával. — Nem szoktam mesélni — húzódtam a sértődés csigaházába. — Velem akarod elhitetni, hogy máról holnapra önszántából csak úgy, minden ok nélkül lemond egy ekkora üzem titkára? Velem? — Hát nem elég ok az, hogy van nálam jobban megfelelő ember? És ki mondta, hogy máról holnapra? Nem tegnap jutott eszembe! Ekkora üzemben mérnöknek kell lenni a titkárnak, közgazdásznak, meg egy kicsit főkönyvelőnek is. Hát hogy döntsem el én, hogy melyiküknek van igaza, ha nem értek hozzá? — No lám... hát maximalisták lettünk? És ki akadályoz meg, hogy az légy? Mérnök, közgazdász, vagy akár főkönyvelő? Nem vettek fel? Mikor jelentkeztél? Hallgattam. Akkor vállamra tette kezét, egészen csendes volt a hangja. — Hol vagyunk még attól, Jani, hogy minden üzemi titkárunk képzett gazdasági szakember legyen? Hajjaj, hol vagyunk? ... — Hogy mind az legyen, attól valóban messze, de a Fémfeldolgozóban 107
