Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Farkas Imre: Zöld fényben (elbeszélés)
a gyűrődések. Magas orrnyergén, a két színtelen szem között serték meredeztek, látványától csókára kellett gondolnia. — Onnan jött, ahol nem fagynak be a folyók, de nem érik be a szőlő — gondolta, és ki sietett az autóbuszból. Nem figyelte az utcát, az eget, a szobrokat, az öregasszony ablakára sem nézett. A műtermébe rohant. A lányt akarta lefesteni, a lányt — zöld fényben. Nekikeseredve, kapkodva dolgozott. — A mellem kellene felnyitni, a véremből kellene kikeverni a színeket — gondolta, amikor halványulni érezte magában a képet. Ivott a cseresznyéből és újra az állványnak rontott. Áttetsző, sárgászöld alapot rakott a vászonra. Előbb ecsettel dolgozott, később a palettakéssel, végül már kézzel is. Idegesen, lázasan, dobott mozdulatokkal festett. Derengő zöld ... nemes barna ... áhítatos sárga ... anyagtalan hömpölygés .. , A látomást akarta megragadni. A Nőt: lényegünket a másik testben, az elegyengető, hiányosságainkat kitöltő, tűlnövéseinket befogadó abszolút Negatívot. A tragikusan egyetlent és elveszíthetőt. Napközben többször is csengettek — nem nyitott ajtót. Csak délben szakította meg a munkát, amikor hatalmas sziámi macskájának szemrehányó tekintete elől már nem tudott kitérni. Mire megetette az állatot, kialudt benne a lány. Hiába gondolt a reggel minden mozzanatára, nem tért vissza a látomás. Az újságárus romja villant fel emlékezetében, amint az alumíniumpénzben keresgél, a vénasszony fakó szeme és Dudus, amint megalázottan, eredménytelenül távozik. Vastag szövetfüggönyeivel kizárta a fényt a műteremből, és hasra- feküdt a heverőn. Elernyesztette az izmait és várta, hogy elpárologjanak zavaró gondolatai. Olyan barlangra igyekezett gondolni, amiben puha sötétségen kívül más nincs. A felvillanó kósza képtöredékeket, élmény- és emlékfoszlányokat sorra megöldöste azáltal, hogy kiegészítette, végiggondolta őket. A sötét üregből előmászó főbűnökre feloldozást adott: gonoszságait jóvátette, mulasztásait pótolta, élvetegségeit jóllakatta, s amikor megvette magának a makacsul kísértő fehér pávagalambokat is, amiért gyermekkorában hiába könyörgött, mint a napelem az űrben — megtelt a lánnyal. Estére elkészült a kép. A festő roskadtan ült a heverőn. Maszatos volt és fáradt. Jólesőn nyögdécselt, mintha megerőltető túra után meleg fürdőbe merülne nyakig. Félve szánta el magát a felállásra. Lábujjhegyen körüljárta a műtermet, s meggyújtogatta lámpáit. Fehér fényben, a valóság világításánál akarta megnézni alkotását. A képen hatalmas akváriumot látott. A kontúrokat kígyóvonallá görbítette a tükröződés, ferde hasábbá nyomta a jobbról beömlő zöld fény, s az áttetsző sárga lében kusza vízinövények tisztásán a csókaarcú lány úszkált satnyán, álmatagon. Vérszegény volt és kielégítetlen, A festő sokáig állt az ablaknál, a lámpafényes utcát nézte. Emberek siettek, várakoztak, szerelmes párok sétáltak összeigazított léptekkel, fiatalok és öregek mentek valahová, valami után . . . Emberek.. . Nem boldogok, de nem reménytelenek. Estére alig egy ezrelék éri el célját, de reggelre ismét megtelnek az utcák. Elfordult az ablaktól, vetkőzni kezdett. Kiürítette zsebeit az asztalra, és sokáig forgatta elgondolkozva az autóbuszbérletet. Budapest—Dömös... Az ebédelő homokbányászok erőteljes, nyugodt meztelenségét látta, a nehéz homokhalmokat, a halomba döfött lapátokat, s a rohanó vizet, hátán a lábak megnyúlt tükörképével. Később, amikor a szobát már csak az utcai fény világította meg, kimondta hangosan: „Az ember hatalma lesz a cím.” Az ember hatalma lehetne a cím... — gondolta. 10
