Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak
Kustor billentett ki először az akkor már nagyon keservesen tartott egyensúlyból, a pukkancs Kustor. Kustorban is, mint többnyire mindenkiben, jól elhízott másfél évtized alatt az önérzet. Különben is többje volt belőle, mint másnak. Nem kapta meg a beígért szolgálati lakást, s miután jól összemart az öreggel, felpaprikázódva rontott be hozzám. Magas lóról kezdte, ököllel püfölve íróasztalomat. Nyugtattam, csillapítottam, nem használt. Olyan volt, mint aki eszét vesztette. Szó szót követett, s mikor képembe üvöltötte, hogy ellenzés vagyok, eltanácsoltam illetékes helyre. így kezdődött. Ez a hála, a köszönet, hogy annyit lótok-futok az érdekükben? — füstölögtem napokon keresztül. Igen, ekkor követtem el a második hibát: általánosítottam. Ma már tudom, de akkor? . .. Könnyű utólag bölcsnek lenni. Nagyon dühös voltam, s üresjáraton fut ott a józan ész, ahol harag vörösük. Mikor néhány nap múlva kezdtek elmaradozni, még örültem is. Végre levegőhöz jutok. Közel tíz kilót fogytam abban a két hónapban, pedig inkább rámfért volna öt. És Annus kinevetett. — Ügy kellett! Így járnak a jóbolondok! Csak azt kaptad meg, amit kerestél. Már akkor megmozdult bennem a szándék, mint anyaméhben a félidős gyerek. Megfojtottam. „Mások talán különb titkárok? Talán jobban csinálják? ...” És kezdtem magam másokhoz mérni. Másokhoz, akiket kisebbnek tartottam magamnál. Gyáva voltam, ma már tudom, de akkor semmiért be nem ismertem volna. Gyáva voltam, s gyávák önámítása, hogy mindig kisebbekhez mérik magukat, pedig akkor már tudtam, hogy jobb esztergályos voltam, mint titkár. És akkor jött az a háromszög-ülés. Ügy haügattam a dadogós Zsitvai beszédét, mintha kínaiul szólna, pedig mi mindennel csiszoltatták, köszörültették az agyamat a technikumban. Nem tudtam a főmérnökre figyelni. Folyton a tízesemet néztem, s magamban Taplót mosdattam. Azóta sem váltottunk szót. Alig valamivel a háromszög-ülés előtt rontott rám. Szeme, szúrós, villogó szeme valósággal lángolt, bütykös jobbja egy törött vidiakést szorongatott. Éppen olyan volt, mint ami az imént kettétört. Dugta az orrom alá, a forrasztás rezét mutogatva. Öt percem volt még. Az öreg nagyon kényes a pontos kezdésre, aki késik, minden percért két forintot fizet. A pénztárcám tapogattam, sokadika volt. — Látod ezt? — lihegte az arcomba Tapló. — Ezért törnek a drága kések! — Lila volt a képe, a forrasztás reze vastag, milliméternél is vastagabb, akár ez, ami most eltörött. — Jó, jó — mondom magamra erőszakolt nyugalommal, közben folyton az órámra pislogva — eredj a művezetődhöz, megbeszélésre kell mennem — s toltam volna félre az utamból. Csakhogy Taplót lerázni, ha egyszer valakire rátapadt? Hadart, karatyolt olyan ijesztően, hogy félni kezdtem, még kiugrik önmaga száján, hogy a művezetőnél járt már, hogy azért fizetik a párttitkárt, hogy meghallgassa a dolgozók problémáit, meg hasonlókat. El akartam mellette osonni, megkapta a vállamat, s úgy mondta, mintha 103
