Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak

Tegnapelőtt is az én számlámra gúnyolódtak. Azt mondja Acat Taplónak — jó hangosan persze, hogy a gépzúgáson át is mindenki hallhassa: — Napok óta hiányérzetem van . . .

— Hagyd el — röhög Tapló — nekem is.

— Egy hete is elmúlt már, hogy szemponttal traktáltak volna.

A hátam mögött engem csúfolnak szempontjaninak.

Mint mérges darazsak szüntelenül röpködtek a jólirányzott megjegyzések, s csak akkor hallgattak el, ha Ivánkái jött a műhelybe. Torkomban gombóccá sűrűsödött a keserűség. Igen, Vigyázóra kellett volna hallgatnom. Megmondta, előre megmondta.

Ha ma sem hagyják abba... Feri megvár délután.

Reccs!...

Eltört a késem, a vidiakés. Igen, túl vastag a forrasztás reze, milliméternél is vastagabb, pedig nem lehetne több két tizednél. Csak Tapló ne lássa meg, mert akkor. .. Nem merek felnézni.

Ö nem, de Acat meglátta. Most kiabál át Kustornak. Jó hangosan persze, hogy mindenki hallja:

— Nem is tudom, hogy egyesek miért nem szemponttal esztergálnak. Az nem olyan törékeny mint a vidia.

Ügy porzott fel a kacagás Acat szavai nyomán, mint az utcapor, ha kő hull belé. Legszívesebben hozzájuk vágnám a törött kést, s a képükbe üvöl- teném, hogy vegyenek le végre napirendről, de nem teszem. Azért sem teszem. Két óráig kibírom most már akárhogyan. Most már minden mindegy... De azért nem az, hiába áltatom magam.

Kimentem, elszívtam egy cigarettát. Keserű a füst is, rosszízű. Mert igaz, türelmetlen voltam, sokszor ideges is, de csak azután, hogy megcsúszott alattam a föld. Addig, előtte nyolc hosszú éven át... Eh, késő... Jobb lett volna, ha Vigyázóra hallgatok. „Tíz év után ugyanabban az üzemben gép mellé?..

Valamikor két évvel ezelőtt kezdődött. Akkortájt birkóztam az érettségivel. Kemény küzdelem volt, ernyesztően kemény. Az üzemben is felhalmozódott a tennivaló, indult az új, nagyműhely, sok volt a jövevény, Annus azokban a napokban ment állásba, Jancsi fiammal az iskolában gyűlt meg a baj. Kamaszkodott, hanyagolta a tanulást. Deciszám öntöttem magamba a feketét, hogy fel ne döntsön a kimerültség.

Tenger volt a dolgom, csermelynyi az időm.

Hiszen nem voltam én az utolsó tizenhét esztendőben soha időmilliomos, de legbokrosabb teendőim közepeit is került időm napi öt órai alvásra. Csak akkor nem. Jó napom volt, ha három órát alhattam. De milyen alvás volt az is! Az álom sem szabadított meg a gondtól. Fáradtabban keltem, mint feküdtem. Aki próbálta, tudja mi az, negyven éves fejjel érettségire készülni munka mellett. Az emberek meg csak jöttek, jöttek, egymásnak adván a kilincset.

Éveken át gyökeresült szokás volt a Fémfeldolgozóban, hogy mindennel engem keressenek.

Lakás kellett? A gyereknek technikumi hely? Állás az asszonynak? Nyersanyag a műhelybe? Házépítéshez teherautó? Rendetlenkedőknek fejmosás? ... Hozzám jöttek, mindennel hozzám. A sok gond, a tanulás, fiam kalamajkái. .. nagyon elproletarizálódtam idő dolgában. Telefonoztam, loholtam, talpaltam, míg győztem, aztán egy napon kiborultam.

102