Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-28 / 2. szám
Gondolatok a Szlovákiai Magyar Kulturális Társulás megalakulása alkalmából A kultúrát nem lehet örökölni... A múlt év decemberében megalakult a Szlovákiai Magyar Kulturális társulás (SzMKT). Jelentős esemény ez a szlovákiai magyarság életében. Persze nem pusztán azért, mert „megalakult“, hanem azért is, mert egy pluralista demokráciában minél több olyan lehetőségre van szükség, amely gondolkodásunkat, elméleteinket és így a közgondolkodást is átfogóbbá és hajlékonyabbá teheti. Ugyanis a közgondolkodás, sőt még a szakmai tudós csoportosulások is, nemegyszer át vannak itatva - a pozitivizmus majd a marxizmus örökségeként - a kizárólagossággal. Azaz a tényék-dolgok „fehér-fekete, igennem“ értésének és ennek következtében láttatásának törekvésével. Pedig egy modern társadalomban több nézet, elmélet és ennek megfelelően az eltérő gyakorlat sokasága is békésen megférhet egymás mellett. Például, a zárt tradicionális társadalomban, patriarchális viszonyok között az egyén életútja meg volt szabva s szinte minden lehetséges élethelyzetre elő volt írva, mit kell tennie, hogyan kell állást foglalnia és viselkednie. Bartóki kifejezéssel, a paraszti életmód szokásrendje a bölcsőtől a sírig szinte modellként szabályozta, mikor, mit, hogyan tegyen az ember. A társadalom tradicionális szerkezetében ez azt jelentette, hogy az egyének a viselkedést szabályozó szokásrenddel, tulajdonképpen az emberi magatartást szabályozó normákkal belsőleg azonosultak (gondolván, hogy ez „másként nem is lehet, csak így“)Számunkra ez már elképzelhetetlen. A mi világunkban is vannak normák, szabályok, de ezek - hol robbanásszerűen, hol szinte észrevétlenül - minduntalan érvényüket vesztik, illetve átalakulnak. Mind tartósság, mind pedig fontosság tekintetében ráadásul még különböznek is egymástól. S ebben az állapotban, az információs forradalom korában, megnőtt az emberi viselkedés adaptabilitásának fontossága. S éppen a kultúra lehet, kellene hogy legyen a meghatározója annak a képességnek, hogy eligazodjunk a mindennapi viszonyok szövevényében, hogy az élethelyzetek sokaságát a régi értelemben vett szabályozás nélkül tudjuk megoldani. Ehhez viszont tevőlegesen el kell sajátítanunk azokat az értékeket, amelyekhez igazodni érdemes és lehet. Az értékek egyik fontos forrása pedig a kultúra, melynek - az SzMKT meghirdetett programja szerint - újszerű közvetítője lesz majd a társulás. Az információs forradalom korszakváltást idézett elő a társadalomtudományokban is. Ennek vetületeként, a szaktudomány szerint, „újra kell fogalmazni az élettel és így minden kultúrával-neveléssel kapcsolatos „eddigi receptet“. Ugyanis a múltban a kultúra „felülről indult lefelé“ (pl. a népművelő neveli a népet), ezzel szemben ma alulról indul felfelé. Kulcsszavai: a tömegek aktivitása, a participáció, a kreativitás. A modern kor információözöne diktálta kulturális aktivitás során létre jön, azaz kiformálódik: újra formálódnak a közösségi normák, az irányelvek, az egyénre, a közösségekre és a társadalomra vonatkozó rendszere. Ellentétben az eddigi szóhasználattal, a kultúrának szélesebb az értelmezése. Magába foglalja a természetnek az ember általi átalakítását, a társadalmi együttélés szabályozását, a társadalmi tudatformákat, a hagyományokat, a szervezeteket, az intézményeket stb. S minthogy a lényege az alkotó aktivitás, a kultúra nem örökölhető. A kultúra elsajátítása csak alkotó tevékenységben mehet végbe. Ennek legfontosabb tere, melyben az emberek szokásaik, erkölcsük, jogrendszerük és intézményeik korszerűsítésére törekednek. Csak az ilyen tevékenység teheti az embert igazán a kultúra birtokosává, azaz kulturálttá. Csak az ilyen aktivitásban tárulhatnak fel előtte életének fontos összetevői. A modern kor embere ebből kiindulva találhatja meg helyét és szerepét a világban, tudatosíthatja igazán hovatartozását. A kortárs társadalomtudomány a kulturáltságot olyan tevékenységként értelmezi, melybe belesoroljuk a művelődési javakat elsajátító és a kultúra javait a mindennapi életben felhasználó aktivitást. Ez a tevékenység jelenti a kölcsönös kapcsolatot az SzMKT szorgalmazta kulturális élet és az én a társadalmi azonosságtudat között is. A nemzetiség szempontjából hangsúlyozott jelentősége van a kultúra, a kulturáltság és az identitás fogalmának összefüggései körülhatárolásának. Pataki Ferenc az én és a társadalmi azonosságtudat vizsgálatáról beszámoló monográfiájában így fogalmazta meg ezt a gondolatot: „... Sokan, s mind többen küszködnek azzal, hogy választ adjanak e módfelett egyszerűnek látszó kérdésre: ki vagyok én? (...) Egy dolog bizonyos: csak az egyén számára is elfogadható, tulajdon erőfeszítéseivel hitelesített, biztonságos társadalmi válasz alapján lehet egy további, s talán még fontosabb kérdésre, a - mi végre vagyok én? - talányára is felelni. „Mindent összevetve: nagy szükség van a művészetek és a tudományos csoportok tömörülésére. Hiszen nem egyszer állunk értetlenül, sőt megdöbbenve, hogy demokratizálódó társadalmunk légkörében - paradox módon - az antidemokratikus nézetek és magatartásformák is szabadabban nyilvánulhatnak meg, mint korábban. Köztük a nacionalizmus és másfajta (etnikai) intolerancia is. Hogyan reagálni az ilyen intoleranciára, a tűzre olajat öntve, mint ezt az egymást tápláló nacionalizmusok mindig is tették? Tény: semmilyen intoleranciával szemben nem lehet közömbös egy kulturált magatartás. Ebben is látjuk az SzMKT (pillanatnyi) aktualitását... A Szlovákiai Magyar Kulturális Társulás kitűzött célja ígéretes: a magyar kulturális örökség ápolása, népszerűsítése, a magyar és a szlovák kulturális értékek cseréje. Szorgalmazza - olvashatjuk - „a hagyományos és az új művelődési formák fejlesztését stb. A Társulás programjaként az ismeretterjesztő rendezvények, szakkörök, klubok szervezését ígéri, amely „a népek barátságát és együttműködését szolgálja“. Az SzMKT nemes célkitűzése és hozzáértő program megjelölése arra enged következtetni, hogy ez a nagyszerű' kezdeményezés sikerrel jár, hogy eleget tud tenni korunk igényes kihívásainak. Hogy nagyszerű gyakorlóterévé válik a harmadik évezredre való előkészülésnek. Kívánjuk ezt önmagunknak és mindnyájunknak! MÓZSI FERENC Na de ilyet!... Naponta szidom a városi tömegközlekedést. Bocsánat: városi rendszeres közlekedést. Ez az új elnevezése ugyanis a városi embert egyre inkább gyötrő módszernek. Nem tudom, mennyire „rendszeres“ az eddig is rendszertelenül, s hovatovább még rendszertelenebbül közlekedő járatok sora, az viszont tény, hogy az emberek valóban rendszeresen szidják a közlekedésért felelős illetékeseket. Az utóbbi egy év folyamán legalább háromszor ritkították a járatokat, sokat megszüntettek közülük. Ennek következtében munkából hazafelé menet a más irányba forduló autóbuszról le kell szállnom, s átszállnom az egyenesen továbbhaladó villamosra. Ilyenkor már előre figyelem, jön-e a busz mögött villamos, vagyis hogy siessek-e a leszállással és az úttesten való átkeléssel, vagy ráérek. A minap majdnem párhuzamosan haladt egymás mellett a jármű két megállónyi útszakaszon. Úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, elérem a villamost. Szöcskemód ugrottam le a buszról, futottam volna át az úton, csakhogy személyautók hada jött egymás után. A villamos vezetője látta, hogy képes vagyok akár az autók alá ugrani, ha nem vár meg. Ezért hát türelmesen megvárta, amíg átcikázok vagy nyolc autó között. Amikor a felszállószigetre léptem, mindkét kezemben kiszakadt a reklámtáskám alja. Az egyikben két kiló alma volt és három kiló krumpli. A másikban két zacskó tej, egy kenyér, egy kiló mandarin és egy kiló banán. Az összes gyümölcs és a többi áru mind-mind más irányba gurult a napközben szétolvadt hótól sáros földön. A villamos alá is jutott belőle bőven.- Menjen csak, ne várjon rám! - szóltam oda a villamos vezetőjének, aki megdöbbenve nézte, mennyi rengeteget képes egy háziasszony cipelni. Aztán egy pillanatnyi gondoskodás után kiszállt a vezetőfülkéből, s egy hatalmas reklámszatyor kíséretében csatlakozott hozzám, amint kapkodtam a földről az almát, mandarint. (A tárgyilagosság kedvéért hozzá kell tennem, hogy mindez a végállomás előtti második megállóban történt, ahol rendszerint már csak kevés az utas. Azon a bizonyos decemberi estén talán nyolc-tíz ember lehetett a villamoson, és szerencsére senki sem zúgolódott, inkább megértést tanúsítottak nagy bajom iránt.) A robosztus fiatalember komótosan szedegette a krumplit, s rám szólt, hogy ne kapkodjak olyan idegesen, annak nincs értelme. Egy pillanatra megállt a kezemben a földről felemelt banán, s önként jutott eszembe a slágerszöveg: „Na de ilyet, eddig azt hittem, ilyen csak a mesében lehet...“ Tódultak a szemembe a könnyek, alig tudtam elfojtani őket. Teljesen megnyugodtam, s már nem láttam helyzetemet annyira tragikusnak.- Mondja, maga mindig ilyen kedves? - tettem fel a kérdést a villamosvezetőnek, aki még le is térdelt, hogy a jármű alól is kiszedhesse, ami odagurult.- Á, nem, dehogy... - felelte vontatottan. Magam sem tudtam, mire véljem a dolgot. Lehet, hogy csak az én személyem hatott rá? Vagy, hogy mégse legyek olyan nagyképű', talán csak megsajnálta a két teli táskát cipelő, rohanó és póruljárt nőt? Vagy a közelgő karácsony hangulata ihlette meg? Nekem mindenesetre nagyon jólesett a segítsége. A házunk felé gyalogolva már nem is találtam a bevásárlást olyan nehéznek, mint eredetileg. Pedig minden megvolt, sőt - hogy honnan (hát a földről!) - még három kivi is került a csomagomba. F.l.
