Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-02-11 / 3. szám
Ordódy Katalin részlet GM® unju lIu jj habzsolni, az ő testének élményét sem akartam elmulasztani. A disznó is felfalja, amit elébe raknak a vályúba, ha nem éhes is. Az állatok általában addig esznek, amíg az éhségüket csillapítják. A kutya elássa a csontot, hogy ínségesebb időkben elővehesse. Csak a disznó és az ember habzsol akkor is, mikor szükségletét már kielégítette. De hát nem bocsátható-e meg a habzsolás egy élményekre vágyó fiatalembernek, ha váratlanul, gazdagon megrakott tálcán kínálják eléje a lehetőségeket? Megzavart a hirtelen bőség. Nem tudok differenciálni. így utólag persze már okosabb lettem. Visszanézve a történtekre, főleg abban látom a hibát, hogy nem tudtam felmérni, Serif kétszeri figyelmeztetése ellenére sem, hogy súlyosabb kellemetlenségekbe keveredhetem. Az óvatosság nem a fiatalság erénye. Tulajdonképpen Serif miatt legkínosabb az egész. Hiszen rövidesen tisztázódniuk kell a dolgoknak. Ha Rahman úr ilyen nyugodtan rázza cigarettája hamuját a tálcába, akkor mi okom van nekem a nyugtalanságra? Néhány hét múlva ez is érdekes élménnyé válik, amelyről utólag talán nem is mondanék le szívesen. így latolgattam a dolgokat, hol biztos fölénnyel, hogy csak kellemetlen közjáték az egész, hol szorongva, hogy a még ismeretlen következmények egész életemre nagyon nemkívánatosán hathatnak ki. Tegnap a hajón is hullámhegyek és -völgyek között táncoltak az elképzeléseim. Az elegánsan úszó magánjacht fényűző légkörében nem tartottam lehetetlennek, hogy én is fejemre tehessem az Élet királyainak koronáját, hogy aztán keserűen állapítsam meg, a sóvárgástól nem látom már a kirakat üvegét, amely a mögötte lévő gazdagságtól elválaszt, csak kintről bámészkodom. Megingott a realitásérzékem, s képtelen voltam egyensúlyba hozni, ez volt az egyetlen bizonyosság. Pillantásom a könyvre tévedt, erősebben magamhoz szorítottam. Közösséget éreztem Jónással, ezért aztán ernyedten megmosolyogtam magamat. Fejemben a gondolatok összefüggéstelenül kavarogtak, anyám és Kara esküvője, az avatóünnepség, a téli utca, mikor a kirakatüvegen át Törökország napfényes tájait bámultam... Keresztapám váratlan halála... Csak mintha Viola hagyott volna el. Nem tudtam felidézni közös kis múltunkat, azokat a drága pillanatait, amelyek a legmélyebben vésődtek agyamba, idegeimbe. Csak egyetlen mozzanat ismétlődött meg. Az, mikor becsöngetett hozzám, hogy Miklós bátyám jogi könyveit megnézze. Az ember mindig későn tudja meg, hogy egy-egy jelentéktelennek vélt pillanat milyen fontos volt az életében. Még ha örökre elvesztem is Violát, de már semmi sem teheti meg nem történtté ismeretségünket, barátkozásunkat, szerelmünket. Eddigi életemben a legjelentősebb, ami történt velem, Violával kapcsolatos. A szenei napok, amelyekhez hasonlókban annyi ismerőssel és ismeretlennel osztoztam, egyszerre magas hegycsúcsként emelkedtek az itteni mesés napok fölé, amelyek, úgy éreztem, csak nagyon keveseknek jutnak osztályrészül. S milyen gőgössé tett kiváltságos voltam. Könnyen meglehet, hogy most a mélybe zuhantam. Ó, csak fel tudnék kapaszkodni életem normális szintjére!... Persze hogy jó, hogy az emberrel — legalább amíg fiatal — mindig történik valami. Csakhogy a megszokottól eltérő kilengések nem mindig a nekünk tetsző irányt választják. Ki tudja, meddig forognak meddő gondolataim körbe-körbe, ha nem vágódik ki az ajtó, nem jön be két civil ruhás férfi, feltehetően a rendőrség emberei, s nem kérdeznek valamit Rahman úrtól, egy-egy könnyűbúvárfelszerelést tartva az orra elé. Nagyon szerettem volna tudni, miről van szó, mert egy mukkot sem értettem az egészből, s Marika sem tudott segíteni. Rövid, élénk vita következett, aztán kihajtottak bennünket az éjszakába, kint meglehetősen hűvös volt, a tenger felől időnként erős szél támadt, megdideregtetett. A kikötőbe tereltek bennünket. Hol volt a tegnap este mesébe illő gondtalan hangulata? Pedig a díszletek ugyanazok voltak, csak a jacht színes lámpafüzérei nem szórták a fényt. Marika nem tágított mellőlem. Én voltam az egyetlen, akinél valami védelemre számíthatott. No hiszen! De legalább én sem éreztem magamat egészen magányosan. Az úszómedencét és a tengert elválasztó földsávon álltunk, erősen megvilágítva a kikötőben álló rendőrmotorosok fényszóróitól. Akármilyen keserves volt is pillanatnyi helyzetem, égetett a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen mi játszódik le itt, aminek akaratlanul szereplője lettem. Serif említette, hogy műkincsek kicsempészésével már gyanúsították egyszer Rahmant... Éreztem, amint átjárt az izgalom. Ártatlanságom tudata megint elűzte aggályaimat, s most már élvezni kezdtem, hogy egy komoly, nagyszabású nyomozás tanúja lehetek, még ha eredménytelenül végződik is. Hisz mitől kellene félnem... még az éjszaka kialszom magam Serifnél. A közelemben mozgolódás támadt. A kis Müge furakodott át az emberek közt, s magyarázott valamit az ő feltartóztató rendőrnek. Az átvett a lánytól egy csomagot. Akkor láttam, hogy egy takaró volt az. A rendőr két csücskénél fogva felemelte, megrázogatta, minden oldalról szemügyre vette, aztán visszadobta Müge karjára. A másik holmival is ugyanezt csinálta, megrázogatta, kifordította, végigtapogatta, a zsebeket is gondosan kiforgatta, ugyanis ez a másik tárgy az én farmerkabátom volt. Mikor ezt is visszadobta Mügének, a kislány megkönnyebbülten elém lépett, és szó nélkül átnyújtotta Serif bey gondosságának tanújelét. — Köszönöm, nagyon köszönöm — mondtam meghatottan, s boldog voltam, hogy hálámat legalább ebben a pár szóban ki tudom fejezni. Müge elment, míg a kabátomat sietve és boldogan magamra öltöttem. Hogy Serifhez sietett-e vissza az éjszakába borult szigeti utakon, vagy pedig a kikötőben álló kis házba, nem tudom. Mügét nem láttam többé. De mindig úgy őrzöm emlékezetemben, mint egy igénytelen, bájos, szolgálatkész kis tündért, aki mindig akkor jelenik meg, ha szükség van rá, s aztán nyomtalanul eltűnik. A takarót Marika vállára terítettem, aki ugyancsak borzongott a szélben, s most boldogan burkolózott a puha holmiba.
