Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-11-11 / 30. szám

Mit tudunk a folyoban usz­­kald halakrol, ha soha fel nem dobjak magu­­kat a habok fo­ie, hogy meg­­in utatkozza­nak? Semmit! Nem tudjuk, hogy leteznek, voros az uszajuk, eziistos a hasuk, boron­­gosan sziirke a hatuk, es hogy ok is fenyre vagynak. Peterfi Viltnosrol se tudtam tob­­bet, amig kezembe nem keriilt A templom­­epito c. regenye, amely a reklamoldalan het eddigi miivet sorolta elem (Holdfogyatko­­zas. Versek, 1948; A zsirosbodbn. Drama, 1991; Szeplotelen asszonyok. Drama, 1992; Az ofdmeltdsdgu elnoki csalad kronikdi, avagy valasztdsok Magyarorszdgon, 1994- ben. Regeny, 1994; Az elet szentsege. Re­geny, 1994; A pozsonyi boszorkdny. Regeny, 1995; es vegiil A templomepito. Regeny, 1996.) Feltetelezem, hogy azota is ir, de ami leginkabb felkeltette erdeklodesemet, az a hezag volt, amely elso miivenek megjelene­­se (1948) es masodik kbnyve kozt (1991) iddben ott tatong a felsorolasban. Nos, amint sejtettem, Peterfi Vilmos az alatt a negyvenharom ev alatt nem letezett. Rege­nye, amely szerencsenkre sok oneletrajzi elemet tartalmaz, elarulja, hogy a szerzo csaladja osi pozsonyi eredetii, maga kita­­nult epitomuvesz, akit 1943 oszen behivtak katonanak es, mint miiszaki tiszt resztvett a Tatar-hago megerositeseben, majd a bu­­dapesti es a bakonyi vedelmi vonal kiepite­­seben. Itt er veget a regeny cselekmenye es valdszinii, itt kezdodik annak az elveszett 43 evnek a tortenete, amelyet emlitettem. Ezek az evek Nyugaton folytatodtak, ahon­­nan az ird a barsonyos forradalom utan tert vissza Budapestre, es kezdett ismet ir­­ni, emlekezni. Mert Peterfinel az iras za­­randoklas a multba, toprenges regi dolgok ertelmerol. Mert nem lehet, hogy ami tor­­tent, ertelmetleniil tortent. Nem lehet, hogy a lerombolt szekesegyhazat ne lehes­­sen ismet ujraepiteni, megha a satan segit­­segevel is?!... A templomepito fohosenek ez az erkolcsi dillemaja teszi Peterfi Vilmos regenyet igazan maiva. Szabad-e templo­­mot epiteni az ordog segitsegevel?... Sza­­bad-e nemes cel erdekeben bunds eszkozo­­ket igenybe venni? A kerdes naponta ott log mindannyiunk elott, es valasztanunk kell, vagyis a jelen ugy szerepel Peterfi re­­genyeben, mint tortenelem. Szereploi is­­merosek, szobai, hazai, a regi Pozsony, Bees utcai, amelyeket elenk buvol olyan re­­giek, misztikusak es furcsak, hogy a mai ember ahitattal lep belejiik. Es megis, megis ismerosek. Koziink van hozzajuk, visszhangot tamasztanak benniink. Ro­­konvisszhangot, amelyet csakis mi hal­­lunk. SZOKE JOZSEF Peterfi Vilmos A vadasz ( Reszlet A templomepito c. regenybol) Geza felocsudott dermedtsegebol. Meg feloraja sem telepedett le az arokmenti vastag gerendara, ahol - par, rovid pillanatra - elvesztette eszme­­letet. Egesz elete lepergett elotte, mint egy film a mozivasznon. Geza akaratlanul adta at magat teljesen ennek a koriilmenynek es tortenesnek, amely kellemesen elboditotta. Olyan lankadt­­nak, konnyunek es szabadnak erezte magat, mint a vandor, aki vegre elerte celjat es mielott atlepi a mennyei kuszdbot, leveti minden addig viselt terhet. Valami arra kenyszeritette, hogy kinyissa szemet es az erdei utra iranyitsa. Az ut mindket oldalan a suru fenyves sotetedni kezdett es mo­­gorvan susogva varta az ejszakat. De az liton kii­­ldnos vilagossag kozeledett. Geza elorehajolt es szemet eldretetve az utra meresztette. Valami furcsa jelenseg kozeledett feleje, koriilveve sar­­gas, vakito fennyel. Fel akart kelni a gerendarol, de teste nem engedelmeskedett. Mintha oda lett volna lancolva. Kozben a jelenseg egyre na­­gyobb lett. Mind jobban kivehetove valt. A ko­­vetkezd pillanatban mintha valaki vagy valami­­lyen ero megoldotta volna lancat: szabadnak erezte magat, konnyeden ugrott fel a gerendarol. Most mar vilagosan latta a jovevenyt: egy va­dasz. Fejen siiveges vadaszkalap volt, vaddisz­­nosortes csokorral; testet prembunga fedte es a laban hegyesvegu, barna csizmat viselt. Jobb vallarol toltenytaska logott, bal vallan puskaszij tartotta duplacsoves vadaszfegyveret. Jobbjaban lobalta vashegyu, kampos vadaszbotjat. Area volt a legjellegzetesebb: hosszu, hollo­­fekete haj, bozontos, felfele ivelo, fekete szem­­oldok, melyen iilo, szurds, villogo szempar, kii­­lonleges sasorr allandoan mozgo orrcimpakkal, husos, szeles ajkak, eloreugro all, fekete kecske­­szakall es ket nagy, hegyes fiil. A jelenseg lenyu­­gozo volt. Tiszteletet parancsolt, felelmet ger­­jesztett. Geza elebe sietett. Nagy megkonnyebbiiles­­sel udvdzolte, kinyujtva feleje mindket karjat.- Isten hozta! - szolitotta meg a jovevenyt.- Hat azt eppenseggel nem mondanam - hangzott a vadasz szajabol, nem kis giinnyal. - En hoztam magamat. De hagyjuk ezt. Fontosabb dolgokrol van szo.-Nem tudtam, hogy valamifele jelenseg ko­­zeledik-e hozzam, vagy valosagos ember - sza­­badkozott Geza.- Ez nalunk egyre megy - valaszolta kisse turelmetleniil a joveveny. - Mondtam, hogy fontos iigyben jarok.- De megis, mondja kerem, merrol jott? Olyan hirtelen tunt fel az uton, mint valamilyen latomas. Bakobnybelbol vagy Bakonykoppanybol jott? Mi a helyzet arrafele? Vannak ott katonak?... Nekem vissza kell ternem Zircre, jelentdst tenni a zaszloaljparancsnokomnak. Milyenek az utak? Sok a ho?... Reggel a csapatom elment koriilnezni es most varom oket vissza - hadarta Geza, izga­­tottan varva a valaszt.- Megengeded, hogy tegezzelek? fgy jobban tudunk tarsalogni - nezett csillogo szemevel Gezara. - Egyebkent is: idosebb vagyok naiad. Nem is tudod elkepzelni, hogy mennyivel va­gyok oregebb, mint te.- Nem latszol tobbnek, mint otvennek; en pedig negyvenot vagyok.-Mindegy. Ezt nem firtatom. Te engem nem ismersz, viszont teged en mar regota figyellek - mondta a joveveny, erosen kihangsiilyozva a „regdta” szot. - Essiink tul a bemutatkozason. Te Sziklay Geza tartalekos szazados vagy; civilben muepitesz.- Hat akkor te megis talalkoztal a hdt kato­­nammal, akik elmentek Bakonykoppanyba ko­­riilnezni. Hol vannak? Jonnek ide vissza? A sza­­kaszvezetom azt igerte, hogy ertem jonnek, ha szabad a ter.- Azok mar nem jonnek ide vissza. Cserben­­hagytak - mondta a joveveny kegyetlenul. Ket mely barazda jelent meg ajka korul, amelynek nem volt kezdete, sem vege, mint ket villamcsapas. Szu­­ros szemet raszegezte Gezara, majd kisse sertodot­­ten megszolalt:- Hat nem ismersz fel? Az emberiseg nagy resze ismer engem - jelentette ki ketelkedest nem turo hangon. - Nezz jol az arcomba! Mit, azaz kit latsz?- Vadaszt. - Igen. Kulsoleg annak nezek ki. Bizonyos mertekben az is vagyok - nevette el magat, ami ugy hangzott, mint a 16 rohogese. Majd folytat­­ta: - Csak nem abban az ertelemben, ahogy te gondolod. No megis, kire hasonlftok? - stirgette Gezat. Geza kis ideig meg vizsgalta a joveveny ar­­cat, majd lemondoan megrazta a fejet.- Hat ne haragudj, kerlek, de nem tudlak senkivel sem osszehasonlitani.- A nevem: Satan! - dorogte a leny olyan hangon, hogy a fak agairol es leveleirol leesett a ho. Mintha egy pokoli szelroham zugott volna keresztiil a tajon. Geza onkenteleniil visszatantorodott. Hideg futott vegig a testen, hideg veritek tilt ki homlo­­kara. Hirtelen nem jol erezte magat.- Uram, en elvezem az On humorat - ma­­gazta akaratlanul -, de most sokkal komolyabb iigyrdl van szo!- Ebben igazad van. Hiszen eppen azert jot­­tern.- Kerem, hagyja abba izetlen trefait, vagy kerem, hagyjon magamra.- Geza! A nevemben tenykedo, munkalkodo banyak, kuruzslok, boszorkanyok es egyeb go­­nosz manok es szellemek trefalnak, de en nem. En mindezek legfelso ura vagyok: en vagyok a Satan! Dolgom van veled.- Uram, en kimertilt vagyok es fazom - va­laszolta Geza. - De el kell mennem a zirci pa­­ranesnoksagra jelentest tenni. Katona vagyok es teljesiteni fogom a kotelessegemet. Indulok hat, uram. Ha velem akar tartani, szivesen fogadom utitarsamnak, egyebkent egyedtil megyek.- Allj meg, te foldi leny! - kialtotta Satan es kezevel visszatartotta Gezat. - Allj! Egy lepest sem tehetsz akaratom nelkiil. Hatalmamban vagy. Meg kell, hogy hallgassal! - Satan leen­­gedte kezet, majd folytatta: - Engem sokfele modon abrazoltak az emberek. Nezz ream! Szar­­vakkal - vette le vadaszkalapjat es elotuntek szarvai. - Lopatas lab - mutatta labat. - Es a tob­­bi, mind a gyarlo ember elkepzelese szerint. Ro­­lad azt hittem, hogy mint logikus embernek, ne­­ked nem igy, a „megszokott” modon kell bemu­­tatkoznom, ahogy a nagy fantaziaju miiveszek szoktak abrazolni... Most, hogy lattad, ki va­gyok, hiszel-e nekem? Hiszel-e bennem!?

Next

/
Oldalképek
Tartalom