Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-10-07 / 27. szám
TUdor Arghezi Eletre-halalra- Ha elmesz - mondta Sabina egyetlen megoldas marad szamomra. Csaknem szorakozottan kinyitotta a borondjet, es eldvett beldle egy zsebpisztolyt.- Mostanig masoknak tartogattam... Will fblemelkedett, area komoly volt es meghatott.- Akkor... eletre es halalra?- Igen, eletre es halalra.- Barmi tortenik?- Barmi tortenik.- Sabina! - kialtotta Will.- Will! - viszonozta Sabina.- Akkor most eljegyeztiik egymast - mondta iinnepelyesen Will.- Eljegyeztiik egymast, es orok hiiseget eskiidtunk - mondta Sabina. Allva a fulkeben ego lampa alatt megfogtak egymas kezet, meghajoltak kisse az ejszaka fele, mint egy oltar elott, es osszeolelkeztek. Harom egyenruhas vasutas a folyoson varta eszrevetleniil, hogy a szertartas befejezodjek. Will szeme osszeakadt a tekintetiikkel az ablakiivegen at. Erosen megragadta a kil incset, forditott rajta, es betessekelte a harom ferfit.- Becsiiletes vagy aljas-e a szandekuk? - kerdezte nyomatekosan. - Mindkettore van orvossagom. Ezek nem mertek valaszolni az atletatermetu tisztnek, es talan nem is ertettek a helyzetet.- Majd en megmagyarazom, uraim - mondta Will. - Eloszor is a nevem William kapitany, 6 brit felsegenek a flottajanal szolgalok... Masodszor, most eskiidtem meg Sabina kisasszonnyal... aki tehat a felesegem... A tanuink voltak, kdszdnjiik. A vasutasok tisztelegtek. (■•■) A vendegek egyenkent megalltak a szentkepek elott. Mindegyikiik elmondta suttogo szavat, titkos imadsagat. Vintila felenken, lehajtott fejjel haladt kozottiik. A csillar alatt hirtelen egy szabadon hagyott terseg kozepen talalta magat, amelyet csak tavolrol vettek koriil a sorok. A kolostor dregjei a kerek imapadokban helyezkedtek el: itt iiltek a szent hely tisztsegviseldi. Vintila meg egyet lepett... Az Istenanya szentkeperol mosolyogva nezett ra Sabina... A szeme eppen olyan szep volt, mint regen, es az arcarol sem kopott le a hamvassag. A hajat is csak most fesiilhette meg, mielott leboritotta a kek kasmirkendovel. Vintila kitart karral ment feleje, es terdre hullott. Szemet a Szuzanyara emelte. - Any am! - suttogta Vintila. - Tile, edes fiam - mondta mosolyogva Sabina, es megremegett kisse, mint galamb az olajfaagon. Nyakan aranylancok, gydngyfiizerek ekesitettek sok mas uj ekszerekkel egyiitt.- Te vagy! - mondta Vintila.- En vagyok! - felelte Isten Anyja.- Nem vagyodtal-e utanam? ... Annyi ideje varlak...- Tudtam, hogy eljossz...- Bezarkoztam egy szobaba, es vartam, hogy visszaterj hozzam. El is jottel ketszer, de tobbe nem latogattal meg. Ugye te voltal? Isten Anyja csak a szempillajaval intett.- Bocsasd meg az engedetlensegemet: feltortem a pecseteket, es elolvastam a naplodat. Isten Anyja nem hallotta a szavait.- A zold es a voros fuzetet. Elfelejtetted? ... Vintila erezte, hogy valami megvaltozott. Sabina mar nem volt a regi, az emlek is elhalvanyult.- William Horst! - mondta hangosabban, nevetseges igyekezettel Vintila. - Apam! Ez a nev semmire sem emlekeztette Isten Anyjat, es Vintila latta, hogy Sabina area megvaltozik. Amiota szentkep lett, gondolta, talan a velemenye is modosult. Eszebe jutott, hogy egyszer mar beszelt vele, egy este, holmi ismerosoknel, akik maguk koze tudtak hivni az eltunt leveleket. Sok kerdesere csak hallgatassal valaszolt, maskor el nem hangzott kerdesekre felelt. A lelek elszakadt a foldtol, mint a meddo mag.- Megis Sabina vagy, az edesanyam - szolt Vintila.- Gyermekem - felelte Isten Anyja. Ez a hang simogatta gyermekkoraban; de azota mintha ezustos csillagpor borltotta volna be.- Tobbe nem megyek el toled- mondta Vintila. - Itt maradok a labadnal, itt leszek egesz nap, egesz ejjel, eletem vegeig... Tobbe nem halunk meg. Tobbe nem hagyjuk el egymast.- Ugy fogsz elni, mint az angyalok - biztatta Isten Anyja. Vintila lelke megremegett. “Es anyacskam majd sok mindent elmesel, amit nem mondhatott el nekem, mert kicsi voltam. A halalt sem lattam meg”- gondolta Vintila.- Varj egy kicsit - tette hozza. - Mondanom kell valamit az utitarsaimnak, de visszaterek. Mihelyt elindult, otrombanak es illetlennek erezte a ruhazatat. Alig varta, hogy megszabaduljon kezetol-labatol a szerzetesi esuha ujjasziileteset hirdeto polyaban. Vintila reszeg volt a boldogsagtol. Felrehuzta Stefant a bejarat fele. Megkoszonte, hogy elhozta a kolostorba, es kozolte vele az elhatarozasat.- Szerzetes akarok lenni - mondta Stefannak.- Mit beszelsz? - kerdezte Stefan. - Halljatok-e lanyok, Vintila fol akar csapni esuhasnak, csak ugy, hipp-hopp... Ez az egyik legfobb hibad, Vintila: egykettore tiizet fogsz, es mindjart egsz...- Megszerette ezt az eletet? - kerdezte Ana.- De mikor hatarozta el magat? - kerdezte Stefan menyasszonya, Ioana.- Egy biztos - valaszolta Vintila. - Nem terek haza veletek, es tobbe nem hagyom el a kolostort. Utjaink elvaltak. Ha igazan szerettek, nem zavartok tovabb. Lorinczi Laszlo forditasa (Reszlet A Boldogasszony mosolya cimu regenybol. A szerzo a ket haboru kozotti roman kolteszet legnagyobb alakja. 1880-1967) Szanto Piroska illusztracioja
