Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-28 / 2. szám
Zalabai Zsigmond Március idusától Világos napjáig fogadta. Pedig ekkor már az is kiderült, hogy a születő szabadság fegyveres védelemre szorul. Rend és fegyelem, ami szükségeltetik! Május 10-én Hont északi részére, Selmecre, katonaságot rendel a forradalmi kormány; ugyanezen a napon lépteti életbe a megyében a statáriumot is. A törvény szerint minden húsz és ötven év közötti honpolgárnak nemzetőri szerepet kellett vállalnia, ha legalább egynegyed telket vagy évi százforintnyi tiszta jövedelmet bírt. A telkesekkel szemben támasztott követelményeknek falumból 43 jobbágy családfő jelent meg. Hány volt közülük ötven évi aluli, erről nem maradt fönn adat. Az a lista pedig, amely nevüket ránk hagyta volna, a második világháború alatt megsemmisült. Ám ha a jobbágy családfő egyharmadáról föltételezzük csak — mértéktartó becsléssel —, hogy mind vagyoni állapotuk, mind koruk szerint megfelelnek a nemzetőrökkel szemben támasztott igényeknek, akkor tíz-tizenöt körül lehet azoknak az ipolypásztóiaknak a száma, akik nemzetőrként szolgálták a hazát. Századaink egymást váltva, Ipolyságra vonultak, ahol kiszolgált katonák gyakorlatoztatták, képezték őket is. Lovas nemzetőr százada egy volt csak a megyének; lovat ugyanis mindenkinek magának kellett biztosítania, erre pedig leginkább csak az Ipoly—Garam közti tehetősebb falvak nemzetőrei voltak képesek. 1848 júliusában a hadügyminiszter felhívja a megyét, hogy nemzetőrségét — nyolcszáz önkéntes erejéig — mozgósítsa és vonja össze Ipolyságon. A megye (1848—49-es jegyzőkönyveinek kivonataiból tudjuk ezt) a következő határozatot hozza: „A megye minden fő s albírái, esküdtjei, a maguk mellé veendő nemzetőrség kijelölt tisztjeivel, nem különben földesurakkal, lelkészekkel, vagy azok nélkül is, a legszigorúbb felelet terhe alatt, egy kitűzendő vagy körül hordozandó veres zászló vezérlete mellett, nyomban járják be az illető helységeiket; a nemzetőrséget, egyéb netán találkozandó önkénteseket fegyverre szólítsák, lelkesítsék, s velők folyó hó 22-én estve, vagy legfeljebb 23-án vasárnapra virradóra Ipolyságon megjelenjenek, s azokat itt a megye nemzetőrségi vezérlete alá állítsák, helyezzék, s még a falukon eszközöljék, hogy minden nemzetőr, a lehetőségig magát lőfegyverrel, karddal, vagy legalább egyenesre vert kaszával ellássa, s múlhatatlanul 4 napra élelmi szereket magával hozzon, a fegyverkezés körül oda irányozván hazafiúi buzgalmukat, hogy magánosoktól is nyugtató mellett, ha másképp nem, erő hatalommal is fegyvereket szerezzenek.“ Az 1848—49-es jegyzőkönyvi kivonatok szerint Hont megye, helységei számát tekintve, nyolcszáz önkéntes nemzetőrt tartozott volna kiállítani. Hanem ezt aztán alaposan túlszárnyalták a buzgó hontiak! Öt forintjaiktól, láthattuk a Pongrácz-féle újságtervezet ügyében, nagy nehezen váltak csak meg. Annál könnyebben ajánlották föl a hazának az — életüket. A megye ugyanis az elrendelt számnál pontosan tízszer nagyobb sereget jelentett be az Országos Nemzetőrségi Haditanácsnak. Voltak ugyan községek, amelyek kérelmezték a megyénél, hogy ne kényszeríttessenek táborba szállni (mint például Börzsöny vagy Szokolya), ám a nemzetőr sereg létszáma még így is túllépte a hatezer főt. Oly nagy volt a lelkesedés, hogy ideiglenes tisztségviselőséget kellett állítani a megye élére, mivel a vezérkar valamennyi tagja táborba óhajtott szállni, hogy részt vegyen a Szeged környéki, rácok ellen indítandó hadjáratban. A honfi nemzetőrök első állomása Vác volt. 1848. július 22-én forró lelkesedéstől fűtve jött össze a hatezernyi nemzetőr Ságon. Másnap az Ipolyon túli réten sátor alatt emelt oltárok mellett istentiszteleten vett részt a roppant tömeg, melyet az elhangzó buzdító szónoklatok még inkább föltüzeltek. Irány Vác! Hány Hogyne fogadták volna hát örömmel falum elégedetlenkedő, sokféle kötelesség miatta zúgolódó férfiai a Honti Krónikát, amelyből megtudhadták: 1848. márc. 14-én Ipolyságon, a vármegye fertályos gyűlésén is elhangzott a javaslat, hogy „a jobbágy tüstént szabad legyen“. Nagy dolgok vannak itt készülőben! Március közepétől Hontban is felgyorsulnak az események. Tizenhetedikén levelet küldenek a Pozsonyban tartózkodó honti országgyűlési követeknek, hogy mostantól ne csak a nemességet, hanem az egész népet képviseljék. Üdvözlik gróf Batthány Lajost, az első magyar miniszterelnököt, „mint ollyan embert, kiben a vármegyének teljes bizodalma vagyon“. Levelet menesztenek az ország minden vármegyéjének, hogy Kossuth Lajos, aki „szegény embernek született (...) azon nagy szolgálatokért, mellyeket eszével a nemzetnek, különösen a szegény népnek tett, országosan megajándékoztassék“. Muzsikaszó, puskadörrenések mellett mámoros örömmel verik le az ipolysági sóházról, postáról a német színeket és címereket. Kihirdetik a porcióról és az úrbér megszüntetéséről érkezett törvényjavaslatokat. Március 25-én fényben úszik a megye főhelye, Ipolyság. A templom kettős tornyának egyikén ez áll írva: „Éljen Kossuth, a nép embere“. A tereken, utcákon tömeg hullámzik. Háromszínű nemzeti rózsák és pántlikák hirdetik a szabadságot. „A mozsarak napestig durrogtak, zúgtak a harangok, harsogott a trombita, szólott a muzsika, mosolygott az öreg apa, tánczolt az ifjú legény s a szép menyecske, s tán mindez igaz sem volna, ha a máig is lelobogó háromszínű nemzeti zászlók nem hitetnék el velünk, hogy csakugyan mind ez nem volt álom!“— rögzíti a szemtanú hitelességével Pongrácz Lajos a Honti Krónikában. 1848. május 4-én nevezetes gyűlésre került sor Ipolyságon. A megyeigazgatás a népképviselet alapján szerveződött újjá. A „Tekintetes Karok és Rendek/“ megszólítás egyszer s mindenkorra érvényét vesztette; az új törvények értelmében minden falu maga választhatta meg képviselőjét. Soha még ily népes megyegyűlést! Mintegy kétezren jelentek meg. Mivel a megyeház nagyterme szűknek bizonyult, a tömeg az udvaron sorakozott fel, az elnökség pedig a megyeháza emeleti kettős ablakaiban foglal helyet. Onnan számolnak be arról, mit végeztek a honti követek Pozsonyban a diétán, onnan hangzottak el az új törvények, melyek nevezetesebbjét a tömeg hatalmas éljenzéssel
