Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-28 / 2. szám
RAZZIA- Razzia lesz! - mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsznak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektívből álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak. Összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére.“- Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elállták a Hét liter nevű, hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. „Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!“ - kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki... Razzia! Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. - „Ez a lány sírba visz engem" - nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. - „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!“ - hördül fel mellette az apából az alkohol. Mint hallucináció zendült sorra a fülembe: „Igazolja magát!“ „Agyag Pál.“ „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában?“ „Egy esztendeje.“ „Lesz az kettő is. Miből él?“ „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad.“ „No, álljon be a sorba.“ „De kérem, én nem csináltam semmit.“ Ekkor valaki közbebődül: „Ne pofázz, az anyád keserves...“ - és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. „Mars a többi közé!" Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt.- Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám.-Jól van, nem bánom!- Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk.-Jó.- Éjjel egykor indulunk a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronzsárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor!- Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronzsárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és az inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Úgy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk.- Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért.- Ott jönnek! - kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam, és - puszta volt az út végesvégig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felöl jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget.- Eh, ne beszélj ostobaságot! - mordult rám a barátom. - Ez nem a rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek?- A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő.- Ez a razzia!- Ugyan! Nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronzsárkány alatt vonultak el. A bronzsárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglottak a csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózótermetek. A fekete, szabályos télikabátok és keménykalapok. A fogantyús, vastag botok. A kabátujjakból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok, s fölöttük a szúró, kegyetlen szemek.- Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: (1883-1954) Nagy Lajos
