Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-08-05 / 18. szám

Gdrdonyi Geza Kivecjzes Szazharmincdt eve, 1863. au­­gusztus 3-an Agar don sziiletett Gardonyi Geza, szazadunk egyik legnepszerubb magyar iroja. Kezdetben neptanito, majd ujsagiro. 1897-ben Eger­­be koltozott, s ettolkezdve csak az irodalomnak elt. Igen nepszerueka Gore Gabor­­konyvei, a falusi eletrol szolo irasai, ifjusagi regenyei. Igazan maradandot azonban a torte­­nelmi regeny teren alkotott. A lathatatlan embert, Isten rabja­­it es az Egri csillagokat tobb nyetvre is leforditottak, kozuliiknem egyet megfUmesi­­tettek. 1922. oktober 30-an hunyt el Egerben. (sz.) Veszett kutya jart a faluban. Delelott magam is lattam, mikor a legenyek bottal es vizes fazekkal kergettek. Ki is uldoztek a falubol. Csakhogy akkorra megmart egynehany kutyat. Ez egy marciusi napon tortent. A nap a maradek havat olvasztotta a tetokrol. A hazunk deli oldalan labdazni probaltunk. A labda kirepiilt az utra. Ahogy erte futamodok, latom am, hogy a kastely felol egy csoport gyermek jon. Elol a csosz. A fiuk intenek nekem. Itt valami tor­­tent, vagy tortenni fog. Hozzajuk nyarga­­lok.- Agyonlovik a Tiszat - suso&ja Csor­­das Andris iinnepi arccal. A Tisza a csosz kutyaja. Ott ballag a gazdaja nyomaban. Bozontos, fekete-fe­­her juhaszkutya okelme, de uri nevelesben reszesiilt. Kolyokkoraban ugyanis bevit­­tek a kastelyba a kisbaronak jatszotarsul, s egy ideig ott volt. Aztan kitettek a szuret, mert nem bir­­tak illenddsegre szoktatni. Nekiajande­­koztak a csdsznek. A csosz aztan nagyra volt vele. Azt al­­lftotta, hogy ennek a kutyanak minden vizslatudomany a fejeben van. Az igaz, hogy apportirozott is szepen, es hogy a kastelyban megtanult nemetul. A csosz nem tudott nemetul, de annyit megis tudott, mint a Tisza. Katonasagot jart ember volt. Magam is hallottam, mi­kor a kutyajanak igy szolt:- Forberc! Hat a kutya, ha paraszti kutya volt is, nem volt ostoba, az bizonyos. Es en sok­­szor bamultam, hogy hogyan tudhat az a kutya tobbet nemetul, mint en. A mult nyaron egyszer a zugonal ul­­tiink, s a csosz a kutyajaval dicsekedett. Szalonnat evett ottan, a zsilipen iildo­­gelve, s mikor elvdgezte, beledobta a fa­­nyelu bicskAt a vizbe.- Aport sen! - kidltotta a Tiszanak. Tisza beugrott a vizbe 6s ragyogo szemmel hozta ki a bugylibicskat.- Aport sen! - kialtotta ujbol. S beledobta a kalapjat is a zugoba. Tisza kihozta a kalapot is.- Lassak - mondotta ekkor -, ez a ku­tya utalja a vizet, mert juhaszkutya, de ha en parancsolok neki, beleugrik a tengerbe is.- Ugyan no, epp a kend kedveert - mondotta a molnar. Azzal megpokbdte a kalapjat, es szo­­lott:- Tisza, aport sen! Beledobta a kalapot a vizbe. A kutya utanapillantott a kalapnak, s leiilt kdzdmbosen a gazdaja melle, mint­­ha azt mondana: “Ez nem az en iigyem.” Mindnyajan nevettiink. A molnar kenytelen volt csaklyaval menni a kalapja­­ert. Igy bizonyosodott meg, hogy a kutya csakugyan eszbol engedelmes, es nem szokasbol. Nem lehetett mashol latni soha, csak a gazdaja koriil. Vagy eloreszaladt, vagy utana. Ha gyanus embert latott, megalit es csahintott; aztan visszanezett a gazdajara, hogy maradjon-e, vagy pedig rarohanjon a gyanus emberre. Mindenki irigyelte ezt a kutyat a csosztol. A molnar egy zsak lisztet igert erte, de a csosz nem adta oda. Megszokta. Nem is lehetett elkepzelni oket egymas nelkul. Ha a csosz eldbukkant valahol, csakhamar latta az ember a kutyat is; ha pedig a kutya ugrott eld az utszeli bokrok­­bol, bizonyos volt, hogy a csosz is arra jar. Hat megyiink csendesen es iinnepie­­sen. Elol a csosz a puskat a vallan logatva s az ocska vadaszpipabol peneszes illatu fiistot eregetve. Utanamegy az elitelt logo fejjel, mintha gondolatokba volna melyed­­ve. A fiile koriil bojtorjancsomo til a szo­­reben. Valoszinuleg belevagta a veszett kutya a bozotba. Olykor eldrekanyarodik, es leereszti az orrat: a foldre szaglalva fut. Olykor meg­­all, mintha iirget erezne a fold alatt. Ilyenkor mi is megallunk. Megvarjuk, mig ujra megindul. A szemiink folyton rajta van. Erdekesnek talaljuk, hogyan megy a halalba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom