Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-05-20 / 10. szám

garmesternek, am a furfangos Luka kapitany mindig ugyesen ki tudott bujni a hasonlo tisztsegek alol, melyekbol semmi haszon, csupan gond­­dal es zaklatassal jarnak. Mikor Luka kapitany visszavonult, friss, eleteros, tettdus ember volt. Szeles vail, hatalmas, domboru mell, piros arc, az olyan ember area, aki­­nek se a szel, se a nap nem art: ezek jellemeztek kulsejet. Amint hazas­­saguk elso eveben fiatal feleseget vezette a templomba, senki se mond­­ta volna, hogy annyi esztendo korkulonbseg van kdztuk. Egesz megfia­­talodott a menyecske oldalan, mint aki epp betdltotte harmincadik evet. Csupan hintazo jarasa arulta el, hogy hosszu eveket tbltott a paranesno­­ki hidon. Vegleg otthagyvan azonban a tengert, rohamosan oregedni kezdett. Hiaba, — a tengeresznek csak a tenger! Meglatogatta ot a ko­­hoges, amit annakelotte hirbol sem ismert. Mivel nem szokott a kenye­­lemhez, rovidesen meg is hizott, ugyhogy nehezkesse valt. Ugyszolvan egyetlen telen meg is oszult. Idonkint szomoru sejtelmek suhantak at elmejen, mint a felhoar­­nyak a napsutotte mezo felett. le-lecsaptak ra nem egyszer, amint a korulotte ugrandozo vagy a hazban, az udvaron csintalankodo kicsi Nikot nezte vagy pedig amikor meghallotta rozsakent virulo felesege mely altjat. Tenyerebe horgasztotta ilyenkor a fejet, gondolataiba me­ruit, meghanyta-vetette sorsat, s mindegyre nehez sohajok szakadoz­­tak fol a keblebol. Hej, de sok mindent elvesztegetett a tengeren, de sok mindent! Nagy vagyont gyujtott, megszerezte maganak a kenyel­­met is, biztositotta dreg napjait: kozben azonban elfecserelte fiatalsa­­gat, mely mar vissza nem ter... „Milyen rovid ez az elet, Istenem!" on­­totte ki neman nem egyszer szive banatat. „Alig lat hozza az ember, hogy kedve szerint eljen, elvezze munkaja gyumolcset: maris kitelik az ido, s az elet barkaja bekanyarodik a kikotobe. Kozben pedig kijnn a nyi'lt tengeren oly kedvezo meg a szelek jarasa, duzzadnak a vitorlak, oly pompas, oly kellemes volna a hajozas..." Igy hat, elmejet az elet sotet rejtelmeibe meri'tve, melabus ember left a mi kapitanyunk. A lobbanekony tengeresz, aki oly egetveron karomko­­dott a paranesnoki hidon, hogy a hegyek is belezoldultek, — megjuha­­szodott, mint a kezesbarany. Templomba is jarogatni kezdett, nemesak vasarnap, hanem hetkoznap is. Renovaltatta Zarandok Szent Miklosnak, atengereszek vedszentjenekoltarat, tokeletesen megtisztult buneitol, le­­rotta a penitenciat, amint az egy talpig becsuletes tengereszhez illik, aki soha egy krajcarral sem csapott be senkit es az Uristent se rovidftette volna meg meg csak egy miatyankkal sem. Lelkiismeretesen bojtolt, meg akkor is, amikor a humanus lelkuletu don Rocco kieszkozolte neki a piis­­poknel a bojt aioli felmentest. A szarazfoldon eltoltott nehany evi kenyel­­mes elet teljesen megtorte a nyakas szabadgondolkodot, megsemmisi­­tette hitbeli kdzdmbosseget, mellyel annyira kerkedett, ami'g kapitany volt. Telen hosszu, komor ejszakakon at sokszor le se hunyta a szemet. Asztmajatol gyotorve nem egyszer kiugrott az agybol es odalepett az ablakhoz. Megpillantotta alant a hold magikus fenyevel elontott vegte­­len tengert, mely annyi even at oly tijrelmesen hordozta ot a hatan es hozzasegitette a meggazdagodashoz. Irdatlan nagy teher zudult nyo­­morult mellere. Az a nyomaszto tudat, hogy o mar csak egy rozzant ha­­jo, nem valo a mely tengerre, ahol roppant hullamokat szantva tombol a bora... Egy ilyen ejjel fogadalmat tett patronusanak, Szent Lukacsnak, hogy kapolnat epitett neki a varos szelen, a sajat telkere. Nem futotta azon­ban mar idejebol, hogy teljesftse fogadalmat. Meghult, jol lehet ki se jart a hazbol, s noha az orvosok megtettek minden toluk telhetot, eletenek barkaja vegervenyesen horgonyt vetett az orok nyugodalom reveben. Anzula asszony maga vegeztette be a kapolna epfteset, aranyozott ke­­retbe foglalt Szent Lukacs-kepet allitatott az oltar foie, ahogy ma is lat­­hato varosunk felso vegen. A kapolna ajtajarol sose hianyzik a friss vi­­ragesokor: Anzula asszony kegyes ajandeka boldogult ferje patronusa­­nak. Multidezes a Duna partjan A kozsegbe erve nem kellett sokaig keresnunk, hoi is for­­duljunk le a Duna partjara. A zaszlo­­disz, a szolgalatkesz rendezogarda, az esztetikusan kialakf­­tott helyszin bizonyi­­totta: az izsai lovasnapi unnepse­­geknek hagyomanya van. Iden mar kilen­­cedik alkalommal rendeztek. Hagyomanyapolas, kulturertekek felvonultatasa, hfdszerep felvalla­­lasa, dal, tanc, mosoly, vidam hangulat —voltak a lovasnapok celja es egyben eredmenye is. A nagy nepszerusegnek orvendo iinnep­­seg megnevezese sem veletlen. Afoszerepet ezuttal is valoban a lo­­vak, a lovassport, az Izsai Lovasklub kapta. Csak elismerest es tisz­­teletet erdemel az izsaiak lelkesedese, igyekezete, szakertelme, a lovasklub figyelemremeltd eredmenyei. Az unnepseg fenypontjaban valoban a lovasklub sziporkazo, tapsot es elimerest kivalto, szfnes bemutatoja allt. Szfnpompas felvonulas nyitotta meg a rendezvenyt: a halas nezok elott a lovat szoren megulo honfoglalo harcosok, csillogo dltozetu hetyke huszarok tancolo meneken, csikosok agaskodo paripai, pa­rades hintosfogatok vonultak. Nemesak a korabeli dltozekek, fegy­­verek, hanem a harci szellem is felelevenedett, a Io es a lovas tuda­­sa, muveszete, az ij es nyfl, a kopja es kard mesteri kezelese is bi­­zonyftast nyert. Vagtazo menek, lovasjatekok, fogathajto verseny tette teljesse az elmenyt, s a nehany ezer nezo elegedettseget. Mindemellett a gazdag kulturmusor — folklor- es rockegyuttesek fel­­lepese, s a gazdag arukfnalattal felvonulo kirakodovasar, no meg a Szlovakia-szerte ismertte valt lovasar mar kellemes raadas volt. Az egesz rendezveny pozitiv elmenyet csak fokozta a Duna-part cso­­das kornyezete, s rokonszenves es megnyugtato volt az unnepseg teljes politikamentessege is. mazsar (a szerzo felvetelei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom