Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-12-17 / 25-26. szám
Felek attol a naptol... „Hazassagunk harmonikus, kiegyensulyozott volt. Az eskuvot koveto evben megszuletett a kisfiunk. Ez az esemeny meg tetozte amugy is szinte felhotlennek mondhato boldogsagunkat. Szerenyen eltunk, de amire szuksegunk volt, beszereztuk. Az en szuleim anyagilag is tamogattak. A ferjem reszerol ezt nem varhattuk: az ot testver kozul 6 volt a legidosebb. Volt kire kolteni a csaladban. Aztan multak az evek, s mi harmacskan eldegeltunk. A gyermekgondozasi szabadsag utan visszamentem a munkahelyemre, afiunkovodas, majd eszre sem vettuk az ido mulasat — iskolas lett. Akkoriban mar egyre gyakrabban valt beszelgeteseink temajava a masik aprosag hianya. A ferjem hozzaszokott a nagy csaladhoz, ahol mindig tortenik valami, es az asztal korul minden hely foglalt. En sem ugy terveztem, hogy egyket nevelunk. A probalkozasaink sikertelennek bizonyultak. Hosszu ideig remenykedtem, de vegul elddntdttem, felkeresem a ndgyogyaszt. 6 mar nem biztatott. Szinte egyertelmuen kimondta: minimalis az esely arra, hogy gyermeket szuljek. Csak egy-ket almatlan ejszaka utan voltam kepes a ferjemmel kozdlni a szornyu tenyt. Mindig megerto volt velem szemben, de most nem voltam biztos abban, hogyan fog reagalni... Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Kozdltem vele, mit mondott az orvos, 6 pedig azt felelte: tudod, egyutt eddig is talaltunk megoldast minden felmeriilb problemara, ezuttal sem lesz maskepp. Pontosan nem is ertettem, hogy mit akart ezzel mondani. Az volt a lenyeges szamomra, hogy megertoen viselkedett es ugy ereztem, ugyanugy fog szeretni tovabbra is, mint eddig. Nem tevedtem. Kesobb, amikor ujra es ujra felideztem ezeket a perceket, arra a kovetkeztetesre jutottam: o szamolt ezzel a lehetoseggel es talan valamilyen elkepzelese is van, hogyan tovabb. Arra nem emlekszem pontosan, melyikunk mondta ki eloszbr az orokbefogadas szot, de mindketten foglalkoztunk ezzel a gondolattal. Egyre fobbet beszelgettunk mi is rola, ha egy kislany is hozzank tartozna, hogyan hfvnank, hova tennenk a mar nagyobb lakasunkban a kisagyat. S persze a fiuhoz valo viszonyara is gondoltunk. 0 egyebkent igen szerette a gyerekeket, szivesen baratkozott, nem felteteleztuk, hogy problemat okoz szamara az uj csaladtag. Tudtuk: legfobb ideje, hogy testvere legyen, hogy a korkulonbseg se legyen gond. Amikor mar a ferjemmel minden reszletet megbeszeltunk, eldbntottuk: belevagunk. Tudtuk, nem lesz egyszeru az brokbefogadas, de ekkora kalvariara nem szamitottunk. Pedig a csecsemootthonban annyi gybnyoru aprosagot lattunk! Megis nehezen talaltunk ra a mi kislanyunkra. Tobb hetveget tdltott nalunk egy barnaszemu, gbndor haju tunderi baba. Amikorra megszoktuk egymast, egy lapot kuldott az „anya“ az intezetbe—talan megerezte, hogy a gyermeke tavolodik tole — s egy fel evre ismet elerhetetlenne valt a kicsi. Ekkor egy masikat ajanlottak. Ot is hasonlo szeretettel hoztuk penteken delutan haza es konnyes szemmel vittuk vasarnaponkent vissza. Mar-mar a sajatunknak ereztuk, s ekkor a bdrtdnbdl szabadult „apa“ latogatta meg varatlanul. Mar azt hittem bsszedol bennem a vilag. Azokat a heteket soha nem felejtem el. Dolgoztam, felelos beosztasom volt, a fiu iskolas, a ferjem megprobalt higgadtan viselkedni, hogy tamaszom legyen, en pedig csak vergodtem. Folyton sorscsapaskent vettem: sajat gyermekem nem lehet, es meg a szerencsetlen, elhagyott piciken sem segithetek, meg oket sem szerethetem, pedig anyjuk helyett igazi mamajuk volnek... Ujabb hir erkezett az intezetbol: van egy szabad kislany. Minden eromet ossze kellett gyujtenem, hogy kepes legyek az ujabb probara. A tipego, feleves aprosag mindent feledtetett. A papirokat nagyreszt a ferjem intezte, 6 jarta a hivatalokat. Anyasagi szabadsagra mentem, es a leheto legtobbet foglalkoztam a picivel. Igenyelte a szeretetet, a gondoskodast. Nekem viszont nagyon kellett ugyelnem arra, hogy a flam ne erezze meilekvaganyon magat. Sokat beszelgettem vele. Oszinten es nyiltan. Megertette, hogy bar nem verszerinti a testvere, de a hugat ugyanugy szeretjilk mint ot. A flunk kiskoraban nem volt beteges, a kislannyal viszont gyakran jartuk az orvosi rendeloket. A szervezete kevesbe volt ellenallo a fertozesekkel szemben. Barmennyire is vigyaztunk ra, megbetegedett. Sokszor sulyos lefolyasuak voltak a mas gyereknel nehany napig tarto betegsegek. Mintha ezek is megprobaltatasok lettek volna, hogy valoban kepesek vagyunk sajatunkkent torddni vele. Nyugodt lelkiismerettel es tiszta szivvel mondhatom: sosem ereztettuk vele, hogy mi csak a neveloszulei vagyunk. Szep, nagy lany mar. Az iskolaban jol tanul, az elevenebbek koze tartozik. Orulok, hogy a tagabb csaladunk is befogadta ot, es mi negyen is jol megvagyunk. A flunk foiskolara jar, rovidesen sajat, bnallo elete lesz. Szamolok azzal, hogy elobb-utbbb a lanyomnak el kell mondanom: honnan jott, es az osszes kerdesere valaszt kell adnom. Kicsit felek ettol a naptol. Es az ezt kdvetdktol is. Amikor brokbe fogadtuk, tudni akartam, kik a szulei es miert mondtak le rola. Megtudtam. Felelotlenek voltak, a kislanyon ki'vul meg ket gyermekuk volt, azokrol sem gondoskodtak. Megromlott egeszsegi allapotban kerultek az intezetbe. Valoszinuleg ennek es a szulok eletmodjanak kovetkezmenyei nyilvanultak meg a kesobbiekben nala. Az akkori lakohelyuk cimet is tudom. Tudatosan, sot idovel meg veletlenul sem mentunk a kicsivel abban az iranyban, ahol feltetelezhetoen laknak. Bar nem hiszem, hogy evek — most pedig mar tizenket ev utan felismernek a sajat, eldobott gyermekuket. En pedig egyre bizonytalanabb vagyok. Mi lesz akkor, ha nagykorukent ugy dont, talalkozni akar a verszerinti szulei vel? Mi lesz akkor, ha megbocsat nekik? Mi lesz akkor, ha megkoszdni az eddigi gondoskodasunkat es esetleg sajnalatbol hozzajuk partol? Csak remenykedem, hogy nem igy lesz, hiszen mi olyan szeretettel neveltuk. De kiszamithatoak az ember erzelmei?" Az drokbefogado anya, M. Ilona vallomasat lejegyezte: DEAK TEREZ M. Nagy Laszlo illusztracios felvetele
