Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-08-13 / 16. szám
Leszamolas, gyongeden vesebbszer jutott az eszebe. Gyanakvassal szemlelte az egyre felszinesedo vilagot. Rozsaszin hab a soron, agyig hatolo parfOmbuz. CigarettafOstbe burkolt, mely ertelem latszatat kelto abrazatok. CsOngo-fityego nyaklancok, fontoskodo jelekkel. Hogyan maradjon hat tiszta ebben a paranoias, hibbant legkoben anelkOI, hogy az emberi gondolkodas altal folallitott csapda valamelyikebe beleesne? Szaguldo auto vagyok, gondolta. Neha ongyilkos testek vagodnak a kerekei ala. Meg-megbillen, huppan, cuppogva csuszik felre a kiomlo, veres zsigereken, aztan megsem szall ki, csak hajt tovabb. Mi a ferfi rendeltetese? Hogy megszabaduljon a rdghdzkotottseg lancaitol? Hogy szarnyalva valjon eggye a fennyel, Istennel? Hogy kiszaradt torokkal a tudasok tudasanak vizevel teli kristalypohar utan szomjuhozzon? Hisz latod, sovargastol izzo szemekkel bolyong a vakvilagban, tatog, hadonaszik, szerelemre lobbanva izzik, emberfiokat nemz es embert 61, allatokat irt es a Napnak aldoz, hiusaga az eget veri, bOszkesege a mellet dagasztja, akar egy vitorlashajo, kegyetlensege az ordogevel kacerkodik, s amikor szinte kifacsart karral a lazas vaggyal ahitott pohar utan nyul, Ogyetlen gyerekkent feldonti azt es tehetetlen dOheben sfrva fakad. Mi uzi oly nyughatatlanul? Miert keres mindenaron kieleg Olest? Miert menekul, ahelyett, hogy szembenezne zaklatottsagaval? Miert viseli oly nehezen a vereseget, miert heveri ki oly onsajnaltato kinnal a szerelmeit, orvend gunyos rdhejjel a masok karan es miert erzekenyOI el a hajnali csondben a pokhalokon csillogo esocseppek lattan? Bizonytalansaga lelki tisztasag. Ugy erezte, nem birtokol semmit. Tiszta, atlatszo, ures. Az emberek a biztonsagerzettel toltott lenyet akarjak, azzal mar lehet valamit kezdeni. Finom hurkatoltet, ugy am! A biztonsag egy csendes obol tele torekszik, ahol merev jachtok horgonyoznak. Bizonytalansaga atlatszova teszi. Nem szinlel, igy konnyen felismerheto. A tobbiek kiternek elole. Tisztaban volt azzal, hogy ez a remego, vibralo erzes az egyetlen biztonsaga. Egyedul van. Elfogadta. Uresnek kell lennie ahhoz, hogy visszhangozhassek benne a szeretet. A kiurules folyamata szenvedes. Csak az osztalyoz, cimkez, dobozol, ki maga is dobozban 01. Aki elerte az Oresseget, nem cimkez tobbe. Mindent lat, mert mindenen atlat. Az anyagi vilag szennye eltakarja az osallapotot, a tiszta urt. Az urben csOcsOlve, kifele szemlelodve minden lathato. Mi konnyebb, es mi a nehezebb: kaoszbol rendet vagy rendbol kaoszt teremteni? Keresi az erzelmek melyebb retegeit? Afelszin ala akar behatolni? Ha szerencseje lesz es folfeszfti a leg - felso deszkat, a jutalma vegtelen, boldog zuhanas lesz, lefele, a melybe. Egyszer, amikor a leszal- 16 ej fekete posztojaval takarta le a nappal verpadat s a teliholdat bizalmas hoherjanak nevezte ki, elbuvolten lesett meg egy lanyt, aki hattal egy fatorzsnek tamaszkodva allt. Szoknyaja a labanal hevert, terdei a sebtiben lerantott bugyit feszitettek. Hosszan lelogo, sima hajat a hOvelyebe tomdoste, aztan hatravetette a fejet, bOszken, mint egy kanca s fel-feljajduIva a gybnyortol, mohon nyaldosta a hajtincseit. Mikor elelvezett, felhuzta a bugyit, szoknyat s szedelegve eltunt az ejszakaban. A fahoz osont. A lany tO- zes lehelete meg ott terjengett a levegoben. Ki volt, boszorkany? A fa torzset egy szemeremres alaku gores ekesitette. Szetvetette a labat, szorosan atfogta a fa derekat es rahajolt a torzsre. Keregszag. Egy eltevedt hangya az orrlyukban. Tusszentes. A tusszentes megbiccentette a fejet, a mozdulatra felhorzsolodott a jobb orca. Himvesszoje megmerevedett, gorcsos ag. Lassu mozdulatokkal nyomkodta a kerges szemeremresbe. Folnezett es a fa susogo lombkoronajanak kOldte egyre szaporabban lOkteto, szerelmes lihegeseit. VegOI a resbe 16- vellt. Az ondo leesurrant a fa kergen. Nehany hangya beleragadt es megfulladt, masok pedig gyonyorkodve nezegettek csapjaikat a csillogo, feher masszaban, amelyet a hold fenye simogatott. Azota teliholdkor sosem tudott aludni. Zugott a feje, a fOleben hangok kattogtak. A holdat magat nem latta, csak veszettOI erezte, valahol benn, egeszen kozel. Vajon ha vak lenne, erezne-e? Biztosan megprobalna neki valaki elmagyarazni: „Tudod, a Hold az egy hideg, kerek, fenylo egitest, erted?“ Nyugtalanul hanykolodott. Allat vagyok, gondolta. Vad farkas emlojere vagyom, mint Romulus es Remus. A tej legyen meleg es csorogjon le a nyakamon, amint mohon kortyolgatom, csoppenjen oda, ahol a szeretet nem esupan pusztaba kialtott szo tobbe, mert nem akar az lenni. De ez a „nem akar az lenni“ meg nem jelenti, hogy nem is az. A gorcsos erolkodes, a ketsegbeesett vagyodas valami masra, mint ami van, csak az adottat, a meglevot erositi. A szeretet hianya kialtja bennem a szeretet akarasat. Csak annak a hianyat erezhetem, amirol tudom, hogy letezik? Ugy loccsantottak az arcaba a vilagot, hogy meg most is csopogott az allarol. Minden ember egy szenakazal es minden szenakazalban el van rejtve egy tu. A kazalban nem a szena a lenyeg, hanem a tu. Vannak, akik szuronyokkal kutatnak a tuk utan. Hitetlenek. Reszketnek, akar az esovizes hordobol kikecmergett paranyi, lucskos egerke. SzivOk a torkukban lOktet, nem takarja el meg az elegans, fekete garbo sem. Gyanakvassal neznek a kezre, amely az arcuk fele nyul, hogy megsimogassa oket. Az erzo leny manapsag verzo leny. A holdbol legombolyitott ezOstszal belegabalyodott a lababa. Elzuhant. DOhodten verte a kovezetet. A szeltol kozepfOlgyulladast kapott. Fenyegeto, koszos hullamokka tornyosultak a meghitt fodrok s rezdOlesek annak a szelid tengerszemnek a folszinen, amely ott csillogott minden ember bensojeben. Eljott a vilag vege, a tengerszemek megvakultak.
