Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-07-30 / 15. szám

kozott. A fejemet nyari estmeleg csapta meg, mintha szabadban lennenk. Dunaszagot ereztem, fuzek es nyarfak kesernyet. Az alkonyat utani sotetszurkeben meglattam a Dunat. A teljesen lement Nap utan a csonka Hold fenyet tukrdzte vissza, es az ilyen feny­­les nekem mar akkor is valami tobbet jelentett, mint latvanyt, pedig huszevesen (huszonegy) meg eppen csak kezdtem eszrevenni ezeket a fenyeket es szf­­neket. Mikor Momi mar nem takart el annyira magam elol. Csak neztem es neztem a fakat a parton. Magat a partot. Es a vizet. — Ne hagyd abba! — meltatlankodott Momi. Nagy robajjal zuhant vissza a teto sarka a helye­­re. — Uristen, mi volt ez? Most mar egy kicsit ijedezett a Momim. Megmere­­vedett a teste, befejezte ideiglenesen a csapkodo far­­kuak hiaba valo csalogatasat. — Menjunk el innen! — mondtam. — Hova? — Gyere, masszunk le! Segftek. — Most rbgton? Te teljesen megorultel? Mar ezt is felbe tudod hagyni? — Mozogj! Eroltesd meg azt a lomha testedet! — Lomha? — Jo, nem lomha, csak lepj mar a tenyerembe! Azt kellett mondani neki, hogy miutan szetszedtuk a hazat, nem lenne jo, ha itt erne bennunket a reg­gel, de en kozben mast hittem. Nem hittem, hanem ereztem, hogy a sietsegemet nem indokolja a hazszet­­szereles, es azt a vadsagot se, ahogy kigyomoszol­­tem Momit az ajton. Huztam magam utan a karjanal fogva. A folyo te­le. Brekegett, ciripelt a rengeteg kornyekbeli. Sokan laktak korulottunk lathatatlanul. Es meg tobben hall­­hatatlanul. Az ilyen ejszakak zsufoltak. Tagasak, de suriiek, talan ez vaditott meg. A tomerdekfele tenyesz­­tes, az eletek szaga. A tumultus. Hangulat sotetben. Motoszkalasok az eg alatt. Huszevesen (huszon­egy?) nem sokat tudtam gondolni. Gondolataim fole­­nyesen, teatralisan pasztaztak az izgatottsagom fo­­lott, de a gondolataimban se hittem. Csak a cselek­­vesnek tudtam atadni magam. Ki? En. Az ilyen enek messzirol indulnak, es lassan erkeznek el barhova. Locsogast hallottam, rajottunk, hogy egy ladik, ki­­kotve. Az ejszaka hatralevo reszet ebben a ladikban toltottuk, de elobb meg a feheren virfto, meztelen Momit radobbentem egy viz- es fenyiranyban nott fuz ferde torzsere, hassal. A torzset atoleld ket karjat csuk­­lonal bsszekdtoztem a derekszijammal, hogy meg ne gondolja magat, vagy le ne essen. Mintha a felhold mondta volna, hogy csinaljak valami ilyesmit. Minden­­esetre batorftottak. A bekak, tucskok. A hangok. Es amiket elkepzeltem, hogy mit csinalnak a fu kozt, a pocsolyakban. A vfzben. A fold alatti jaratokban. Nem kepzeltem el, nem hagytam ra idot magamnak. Ilyen­­kor maga a tett a kepzelet. Segitett Momi is, a szot­­lansagaval. Engedelmes testte valtozott mar kbtozes elott, es amikor az ostoros farkuimat a golyojaba ful­­lasztotta, es en vadul, kimeletlenul taszigaltam a fa­­torzson, akkor se adott ki hangot. En is neman csi­­naltam vegig, mintha ott se lennek. Pedig nagyon is ottvoltam, meredten bamultam a folyot, rameredtem. Amikor eppen. Par pillanatig csak. Lehet, hogy csak egy pillanatig. Es foleg a viz fdldtti eggel ereztem egy­­nek magamat ez alatt a nagyon rovid ido alatt. Min­­dennel, ami a viz fdlott volt. A foldisegen tuliakkal. Fo­­galmam se volt arrol, mi megy vegbe bennem. Masnap vilagosban, meglattam, hogy a kereg tobb helyen folszakitotta a boret. A mellen, a hasan. A combjan is kanyargott egy veres karcolas. En nem kerdeztem, hogy mi az. Tudtam. 6 nem mondta, hogy mi az. Most se beszeltunk semmi konkretrol. Ezutan kezdte viszont noveszteni a kormeit. Elo­­szor lilara festette oket, aztan barnara. Vegul, amikor mar nagyon nagyok lettek, kikdtott a marhaver szfn­­nel. Nem erdekelte, hogy tetszik-e nekem. Igaz, egyre gyakrabban csokolgattam a kezet, a kormeit is. Ko­­rabban nem voltak fontosak a reszletei, a momisag egynek tunt, oszthatatlannak, a bokrosbol elougras utan vagy a tengerrol hazajovet azonban eluralkod­­tak a reszletek. Ha ment ki a furdoszobaba, nem ot neztem, hanem a hatat, a derekat, a feneket, ami csak egy fenek volt, persze mint fenek viszont gydnyoru. A jarasat, kulon tole, mintha csak egy /aras volna, az ove, de az az 6 valahogy sose allt ossze, noi jarasa volt. Osszeszoritott combbal igyekezett kifele, nehogy az ostoroshad lezuduljon a szonyege­­re, tehat tulajdonkeppen nagyon is Momi volt a majdhogy nem tipegesevel, de peldaul az is valtozasnak szamitott, hogy azelott jobban sze­­rettem akkor latni, amikor befele jott, most meg mar inkabb akkor figyeltem, amikor ment ki. Szinte les­­tem, ez volt a jo nekem. Csak az zavart, hogy kifele mindig sokkal jobban sietett, mint befele. De ha az agyra vetet­­te magat, en meg ultem szemben vele, akkor is leragadtam valamije­nel, nagyon gyakran a lab­­szara oldalanal. A combja oldalanal, annal a resznel, ami a terd oldalatol a csipo­­je oldalaig tartott, es beleka­­nyarintotta a szemem a fe­­neke oldalat is, az ol­­daldomborulatot, ami nekem noknel ugy tetszett, ha kimaradt a bugyitakarasbol, es a furdo­­ruha fve is szabadon hagy­­ta. Elterult egyszer elottem a kbnyokere tamaszkodva, en meg persze rogton oldalaz­­tam. Duzzadt az izmoktol a combja oldala, ive volt, az egyeb­­kent nem keskeny medencecsont­­jat is beburkoltak az izomtapada­­sok. Magaba foglalta az fva csontot (az oldalat), es ez az egesz eroteljes comboldal nemcsak nagyon von­­zott, hanem el is gondolkoztatott, ami viszont akada­­lyozza a cselekvest. Tetovava, melankolikussa tette az uldogelesemet, raadasul semmilyen gondolatig nem jutottam el. — Miert, gyereket akarnal tolem? — kerdezte Momi. Szinte folriadtam, mert a comboldalon valo meren­­gesem nem igenyelt beszedet. Azt nem mondom, hogy elfelejtettem, hogy a comboldal folytatodik min­­denfele mas oldalban, es az egesznek hangja is van, megis meglepodve kaptam fol a fejemet (a valosag­­ban nyilvan meg jobban lefele neztem), annal is in­kabb, mert e mondat utolso elozmenye majdnem egy evvel korabbra volt teheto, s azota semmi effete szo nem hangzott el. S amitol a legjobban meglepodtem, sot megijedtem, az a kaprazatos veletlen egybeeses volt az en combos merengesem es Momi kerdese ko­­zott. Abban a pillanatban, amikor megkerdezte, amit megkerdezett, rajottem, hogy ha gondoltam volna va­­lamire elozoleg, akkor az biztos valamilyen kereses lett volna. A comboldali fvre bamulva valamit keres­­tem volna, vagy elkepzeltem volna, mert ugyebar mi­re valo egy szeles noi medencecsont? — Keso van, aludni akarok — mondtam. Ugy megijedtem, hogy tenyleg el is aludtam, bar nem azonnal. Viszont azonnal ugy tettem, mintha alud­­nek. Az ijedtsegem aztan ugy folytatodott, hogy elkezd­­tek ritkulni a szeretkezeseink, ami ha fol is tunt Mominak, nem zavarta, mert a kevesebb hosszabb ideig tartott. Ekkoriban kepes voltam egy szeretkezest szakszeru talpmasszazzsal inditani, vegighaladtam a teste rejtett es nem rejtett reszein (elobb a nem rej­­tetteken, aztan a rejtetteken) alulrol folfele, fontrdl lefele, majd megint alulrol folfele. Nem hiaba mond­­jak, hogy a turelem rozsat terem. Fi­­nom ujjmozgassal es lassu, puha szajmunkaval vadonatuj zonakra te­­vedtem, amelyek persze csak mint zonak szamitottakvadonatujaknak. Minden ilyen zonara bukkanas uj ot­­leteket adott, s ha egy otlet elkezd megvalosulni, akkor aztan nines megallas. Otlet otletet sziil. Tolong­­tak az otleteink, egymas hegyen-ha­­tan. Annyira elkoszaltunk egy izben a jaratlan utakon, hogy megesu­­szott a labam, a szonyeggel egyutt odebblokddtem, eppen a legrosszabbkor, akkor, amikor az ostorosok kitortek. Valamiert kedvem tamadt nezni a par­­kettra froccsentett csapkodo farkuimat. Persze oket nem lathattam, csak az anya­­got, amint feher szfnubol atlatszova valt. Ez az atlatszova valas elszomoritott azon a na­­pon. Attol fogva meg ritkabban kezdeme­­nyeztem kitdrest, s ha Momi bujt hoz­­zam, erdekes modon gyongeden es aprolekosan, szinte aggalyosan bele­­kezdtem a simogatasokba. Elhalmoztam a reszleteketa tolem telheto leghozza­­ertobb es legkifejezobb simogato mozdu­­latokkal, de nem ez volt az erdekes, ha­nem az, hogy nem kovetkezett folytatas. Csak simogattam, cirogattam, csokolgattam, gyurogattam. Valahogy sajnalni kezdtem a csap­­kodo farkuimat. Megesett a szfvem rajtuk. Vagy inkabb takarekoskodtam veliik, amennyire csak lehetett. Tartalekoltam oket. Ke­­sd'bb/iddkre. Elnyult elottem a Momi labszara, hosszan, feheren akkor eppen. Valamikor. Az altalanos mulason belul kis mulasok vannak. Ki­­sebb-nagyobb elmulasok. Kepes vagyok a legnyugodtabbnak latszani, es koz­­ben meg nem! Az ilyen nagyon belulrol elindulo mo­­rajlasok sokaig folfoghatatlanok. Meg a legcsondesebb szobakban is. Aztan meg csodalkozom, hogy mi ez? Abbahagytam a cirogatast. Rahajoltam, es nagyot haraptam bele. A momicombba. Az oldalaba. Es Momi, akivel annyi varatlan es szornyu dromon keresztul vergodtunk, akivel egyutt voltunk dudorosak, veresek, osszekarmoltak, megszurkaltak, kekek es zoldek, ettol a harapastol sfrvafakadt. — Ez faj! — zokogta. — Ez faj! Luzsica Arpad illusztracidja

Next

/
Oldalképek
Tartalom