Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-07-30 / 15. szám
kozott. A fejemet nyari estmeleg csapta meg, mintha szabadban lennenk. Dunaszagot ereztem, fuzek es nyarfak kesernyet. Az alkonyat utani sotetszurkeben meglattam a Dunat. A teljesen lement Nap utan a csonka Hold fenyet tukrdzte vissza, es az ilyen fenyles nekem mar akkor is valami tobbet jelentett, mint latvanyt, pedig huszevesen (huszonegy) meg eppen csak kezdtem eszrevenni ezeket a fenyeket es szfneket. Mikor Momi mar nem takart el annyira magam elol. Csak neztem es neztem a fakat a parton. Magat a partot. Es a vizet. — Ne hagyd abba! — meltatlankodott Momi. Nagy robajjal zuhant vissza a teto sarka a helyere. — Uristen, mi volt ez? Most mar egy kicsit ijedezett a Momim. Megmerevedett a teste, befejezte ideiglenesen a csapkodo farkuak hiaba valo csalogatasat. — Menjunk el innen! — mondtam. — Hova? — Gyere, masszunk le! Segftek. — Most rbgton? Te teljesen megorultel? Mar ezt is felbe tudod hagyni? — Mozogj! Eroltesd meg azt a lomha testedet! — Lomha? — Jo, nem lomha, csak lepj mar a tenyerembe! Azt kellett mondani neki, hogy miutan szetszedtuk a hazat, nem lenne jo, ha itt erne bennunket a reggel, de en kozben mast hittem. Nem hittem, hanem ereztem, hogy a sietsegemet nem indokolja a hazszetszereles, es azt a vadsagot se, ahogy kigyomoszoltem Momit az ajton. Huztam magam utan a karjanal fogva. A folyo tele. Brekegett, ciripelt a rengeteg kornyekbeli. Sokan laktak korulottunk lathatatlanul. Es meg tobben hallhatatlanul. Az ilyen ejszakak zsufoltak. Tagasak, de suriiek, talan ez vaditott meg. A tomerdekfele tenyesztes, az eletek szaga. A tumultus. Hangulat sotetben. Motoszkalasok az eg alatt. Huszevesen (huszonegy?) nem sokat tudtam gondolni. Gondolataim folenyesen, teatralisan pasztaztak az izgatottsagom folott, de a gondolataimban se hittem. Csak a cselekvesnek tudtam atadni magam. Ki? En. Az ilyen enek messzirol indulnak, es lassan erkeznek el barhova. Locsogast hallottam, rajottunk, hogy egy ladik, kikotve. Az ejszaka hatralevo reszet ebben a ladikban toltottuk, de elobb meg a feheren virfto, meztelen Momit radobbentem egy viz- es fenyiranyban nott fuz ferde torzsere, hassal. A torzset atoleld ket karjat csuklonal bsszekdtoztem a derekszijammal, hogy meg ne gondolja magat, vagy le ne essen. Mintha a felhold mondta volna, hogy csinaljak valami ilyesmit. Mindenesetre batorftottak. A bekak, tucskok. A hangok. Es amiket elkepzeltem, hogy mit csinalnak a fu kozt, a pocsolyakban. A vfzben. A fold alatti jaratokban. Nem kepzeltem el, nem hagytam ra idot magamnak. Ilyenkor maga a tett a kepzelet. Segitett Momi is, a szotlansagaval. Engedelmes testte valtozott mar kbtozes elott, es amikor az ostoros farkuimat a golyojaba fullasztotta, es en vadul, kimeletlenul taszigaltam a fatorzson, akkor se adott ki hangot. En is neman csinaltam vegig, mintha ott se lennek. Pedig nagyon is ottvoltam, meredten bamultam a folyot, rameredtem. Amikor eppen. Par pillanatig csak. Lehet, hogy csak egy pillanatig. Es foleg a viz fdldtti eggel ereztem egynek magamat ez alatt a nagyon rovid ido alatt. Mindennel, ami a viz fdlott volt. A foldisegen tuliakkal. Fogalmam se volt arrol, mi megy vegbe bennem. Masnap vilagosban, meglattam, hogy a kereg tobb helyen folszakitotta a boret. A mellen, a hasan. A combjan is kanyargott egy veres karcolas. En nem kerdeztem, hogy mi az. Tudtam. 6 nem mondta, hogy mi az. Most se beszeltunk semmi konkretrol. Ezutan kezdte viszont noveszteni a kormeit. Eloszor lilara festette oket, aztan barnara. Vegul, amikor mar nagyon nagyok lettek, kikdtott a marhaver szfnnel. Nem erdekelte, hogy tetszik-e nekem. Igaz, egyre gyakrabban csokolgattam a kezet, a kormeit is. Korabban nem voltak fontosak a reszletei, a momisag egynek tunt, oszthatatlannak, a bokrosbol elougras utan vagy a tengerrol hazajovet azonban eluralkodtak a reszletek. Ha ment ki a furdoszobaba, nem ot neztem, hanem a hatat, a derekat, a feneket, ami csak egy fenek volt, persze mint fenek viszont gydnyoru. A jarasat, kulon tole, mintha csak egy /aras volna, az ove, de az az 6 valahogy sose allt ossze, noi jarasa volt. Osszeszoritott combbal igyekezett kifele, nehogy az ostoroshad lezuduljon a szonyegere, tehat tulajdonkeppen nagyon is Momi volt a majdhogy nem tipegesevel, de peldaul az is valtozasnak szamitott, hogy azelott jobban szerettem akkor latni, amikor befele jott, most meg mar inkabb akkor figyeltem, amikor ment ki. Szinte lestem, ez volt a jo nekem. Csak az zavart, hogy kifele mindig sokkal jobban sietett, mint befele. De ha az agyra vetette magat, en meg ultem szemben vele, akkor is leragadtam valamijenel, nagyon gyakran a labszara oldalanal. A combja oldalanal, annal a resznel, ami a terd oldalatol a csipoje oldalaig tartott, es belekanyarintotta a szemem a feneke oldalat is, az oldaldomborulatot, ami nekem noknel ugy tetszett, ha kimaradt a bugyitakarasbol, es a furdoruha fve is szabadon hagyta. Elterult egyszer elottem a kbnyokere tamaszkodva, en meg persze rogton oldalaztam. Duzzadt az izmoktol a combja oldala, ive volt, az egyebkent nem keskeny medencecsontjat is beburkoltak az izomtapadasok. Magaba foglalta az fva csontot (az oldalat), es ez az egesz eroteljes comboldal nemcsak nagyon vonzott, hanem el is gondolkoztatott, ami viszont akadalyozza a cselekvest. Tetovava, melankolikussa tette az uldogelesemet, raadasul semmilyen gondolatig nem jutottam el. — Miert, gyereket akarnal tolem? — kerdezte Momi. Szinte folriadtam, mert a comboldalon valo merengesem nem igenyelt beszedet. Azt nem mondom, hogy elfelejtettem, hogy a comboldal folytatodik mindenfele mas oldalban, es az egesznek hangja is van, megis meglepodve kaptam fol a fejemet (a valosagban nyilvan meg jobban lefele neztem), annal is inkabb, mert e mondat utolso elozmenye majdnem egy evvel korabbra volt teheto, s azota semmi effete szo nem hangzott el. S amitol a legjobban meglepodtem, sot megijedtem, az a kaprazatos veletlen egybeeses volt az en combos merengesem es Momi kerdese kozott. Abban a pillanatban, amikor megkerdezte, amit megkerdezett, rajottem, hogy ha gondoltam volna valamire elozoleg, akkor az biztos valamilyen kereses lett volna. A comboldali fvre bamulva valamit kerestem volna, vagy elkepzeltem volna, mert ugyebar mire valo egy szeles noi medencecsont? — Keso van, aludni akarok — mondtam. Ugy megijedtem, hogy tenyleg el is aludtam, bar nem azonnal. Viszont azonnal ugy tettem, mintha aludnek. Az ijedtsegem aztan ugy folytatodott, hogy elkezdtek ritkulni a szeretkezeseink, ami ha fol is tunt Mominak, nem zavarta, mert a kevesebb hosszabb ideig tartott. Ekkoriban kepes voltam egy szeretkezest szakszeru talpmasszazzsal inditani, vegighaladtam a teste rejtett es nem rejtett reszein (elobb a nem rejtetteken, aztan a rejtetteken) alulrol folfele, fontrdl lefele, majd megint alulrol folfele. Nem hiaba mondjak, hogy a turelem rozsat terem. Finom ujjmozgassal es lassu, puha szajmunkaval vadonatuj zonakra tevedtem, amelyek persze csak mint zonak szamitottakvadonatujaknak. Minden ilyen zonara bukkanas uj otleteket adott, s ha egy otlet elkezd megvalosulni, akkor aztan nines megallas. Otlet otletet sziil. Tolongtak az otleteink, egymas hegyen-hatan. Annyira elkoszaltunk egy izben a jaratlan utakon, hogy megesuszott a labam, a szonyeggel egyutt odebblokddtem, eppen a legrosszabbkor, akkor, amikor az ostorosok kitortek. Valamiert kedvem tamadt nezni a parkettra froccsentett csapkodo farkuimat. Persze oket nem lathattam, csak az anyagot, amint feher szfnubol atlatszova valt. Ez az atlatszova valas elszomoritott azon a napon. Attol fogva meg ritkabban kezdemenyeztem kitdrest, s ha Momi bujt hozzam, erdekes modon gyongeden es aprolekosan, szinte aggalyosan belekezdtem a simogatasokba. Elhalmoztam a reszleteketa tolem telheto leghozzaertobb es legkifejezobb simogato mozdulatokkal, de nem ez volt az erdekes, hanem az, hogy nem kovetkezett folytatas. Csak simogattam, cirogattam, csokolgattam, gyurogattam. Valahogy sajnalni kezdtem a csapkodo farkuimat. Megesett a szfvem rajtuk. Vagy inkabb takarekoskodtam veliik, amennyire csak lehetett. Tartalekoltam oket. Kesd'bb/iddkre. Elnyult elottem a Momi labszara, hosszan, feheren akkor eppen. Valamikor. Az altalanos mulason belul kis mulasok vannak. Kisebb-nagyobb elmulasok. Kepes vagyok a legnyugodtabbnak latszani, es kozben meg nem! Az ilyen nagyon belulrol elindulo morajlasok sokaig folfoghatatlanok. Meg a legcsondesebb szobakban is. Aztan meg csodalkozom, hogy mi ez? Abbahagytam a cirogatast. Rahajoltam, es nagyot haraptam bele. A momicombba. Az oldalaba. Es Momi, akivel annyi varatlan es szornyu dromon keresztul vergodtunk, akivel egyutt voltunk dudorosak, veresek, osszekarmoltak, megszurkaltak, kekek es zoldek, ettol a harapastol sfrvafakadt. — Ez faj! — zokogta. — Ez faj! Luzsica Arpad illusztracidja
