Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-18 / 12. szám

Karinthy Frigyes * Zsinorpadlas „De ugy nezek mar bunt s erenyt, Mint egy kiolvasott regenyt. “ (Reviczky) Drotok a levegoben Gyermekkoromban igen elenk rokonszenv es el­­lenszenv fuzott a targyakhoz. Joi emlekszem egy ka­­rosszekre a szalonban, feher porcelan gombokkal ki­­rakva, ez a karosszek breg volt es josagos, megerto, kicsit elfogult, titokban mindig nekem adott igazat, ha bsszekuldnboztem a felnottekkel. A kis fiokos szekreny­­nekgorbe laba volt, cinikus kis nyomorek, mindent vic­­cesen fogott tel, folenyesen rdhogott rajtam, es pro­­bait megnevettetni, ha duhosen si'rtam valami mSItat­­lan serelmen. Csattogo fogazataval a zongora verszivo vadallat volt ebben a tarsasagban, a faliora beteg, szo­­rakozott, kbhogds, kenyes es nyafka oregur, faslival a nyakan. Harom egyforma tamlasszek kozul ketto en­­gesztelhetetlen haragban allt egymassal, miota az eszemet birtam, hiaba probaltam kibekfteni oket — a harmadik noiesen gyonge es ijedos, sokat sfrdogalt mi­­attuk, lehet, hogy rajta vesztek ossze. Legjobban egy samlitol feltem, kepesnektartottam, hogy ejszaka ram ront, es megfojt mellso labaival. Ma mar tudom: a Mi­­ki eger vilaga volt ez a torvenytelen, boldog oskor, mi­­elott a mechanika es anyagszeruseg alkotmanya megszuletett. Kesobb ertesultem a szigoru rendeletek­­rol, amiknek az egyenisegek alavetve, sajnos, nem te­­kinthetok tobbe egyenisegnek: nehezseg, szabad­­eses, halmazallapot. De mert szuksegem volt ra, hogy erzelmeimre fedezetet talaljak, atvittem a targyak tu­­lajdonsagait az elolenyekre — eleinte az allatokkal es novenyekkel kfserleteztem, de olyan hatarozott es ko­­rulirt es allando jellemmel es kedelly el talalkoztam na­­luk, hogy kepzeletem csakhamar megunta a dolgot— olyan lenyt kellett keresnem, akiben eppen ugy meg­van a kutya husege, mint az oroszlan vadsaga, a ka­­nari kedves aff ektalasa es a keselyu keserti patosza. Igy kezdodik az embertarsainkkal valo baratkozas, ab­­ban a rendithetetlen, boldog hitben, hogy vegre ma­­gamhoz hasonlora bukkantam, szazarcu valamire, onmagat soha meg nem ismetlo /gaz/eletre az idoben, mely soha vissza nem szalad, mely nem all, mindig elorerohan, ugyanazt a pillanatot fel nem ujftja—csak hozza hasonlo csoda tarthat lepest vele, mindig hoz­za, az egyetlen pillanathoz idomulo, mindig uj tarta­­lommal megujulo jelent a multhoz mindig hozzaado, egyre gazdagodo eszmelet: az ember, eszmenyi part­ner a legszebb es legizgalmasabb jatszmaban, brom es szenvedes kartyaival, a Jelen nevu' jatek jatszotar­­sa, aki szabalyait betartja a jateknak, de kotelezo tor­­venyetnem ismeri el. Idosebb irotarsak hatrahagyott frasait lapozgatva, ugy latom, mindenkinel ugy negyvenen felul kezdodik el ez az allapot, ez a lelki tartas, amit egyre jobban, egyre gyakrabban figyelek meg magamon. Az ember huszeves koraban csinal maganak egy kepzelt vilagot, s ehhez korulbelul husz evig ragaszkodik makacsul es gorcsbsen. Ennyi ido kell hozza valoszinuen, hogy a merleg egyik serpenyojeben lassan felgyulo, egymas­­ra retegezodo tapasztalatok tulsulyba kerulve, egyszer csak felbil lentsek a masikat, melyben a kezdettol fog­­va valtozatlanul kuzd az ervenyesulesert a Hit, hogy hozzank hasonlo, lelkes lenyek vesznek kdrul bennun­­ket. A szemunkbol sugarzo vonzalom es rajongas ki­­alszik, lehull, mint valami tijzes halyog, szemunketdor­­zsoljuk, es csodalkozva nezunk kdrul. Nem tudom, igy vagytok-e velem ti is, mint en ve­­letek, kortarsaim. A magasba roppenve nemhogy ki­­tagult volna a lathatar, egyre szukebb lett, s egyszer csak fejemet tetobe utve, zsinorpadlasszeru helyiseg­­ben talaltam magam. Furcsa rogeszme, kulonos latomas, sajatos hal­­lucinacio, kedves doktor ur—engedje meg, hogy mint intelligens elmebeteg, magam mondjam el a tunete­­ket. Drotokat latok, doktor ur, korulbelul egy eve, dro­­tokat a levegoben, amit azelott uresnek lattam. Dro­­tokat egyre surubben, egyre biztosabban, abban a pil­­lanatban, mikor elevennek hitt embertarsam meg­­mozdul, vagy megszolal mellettem. Eleg szep szamu, de korantsem tul sok drotok rendszere log ala, egyik a kezet emeli, masik a labat, harmadik a nyelvet, ne­­gyedik a feje bubjan tunik el, ugy latszik, beliilrol moz­­gatja agy velejet. S mivel latom a drotokat, azt is esz­­reveszem mar, hogy egy masodperccel elobb mozdul meg, mint a belejekapcsolt testresz—egy allando kel­­lemetlen es mindent elronto komikumfele idegesit es zavar, beszelgetes, erintkezes kozben — elore tudom, hogy testenek es ertelmenek melyik resze fog meg­­mozdulni a kovetkezo pillanatban. Vege a varatlan csoda orbmenek, meglepetesnek es varakozasnak, az egeszseges elet ertelmenek. Mi­­ota ezek a drotok ott keresztezodnek szemem elott, feladtam minden remenyt, hogy szavamnak es cse­­lekedetemnek valami hatasa lesz az emberekre, s enel­­kul mit er az egesz komedia? Ha legalabb en mozgat­­nam a drotokat—de nem, a drotok vege kodbe vesz, nem latom, kinek a kezeben futnak ossze: talan nem is ertelmes leny, csak valami gepezet. Kulbn-kulon mindegyik drotot ismerem mar, csak az osszefuggest nem talalom. De nem is erdekel, hiszen en nem bab­­szfnhazba akartam jonni, becsaptak, adjak vissza a ke­­serves penzen megvaltott jegyet. Az egesz egy csep­­pet se mulatsagos, cseppet se mulattat tulajdon nagy­­szeru bolcsessegem, amellyel elore biztos vagyok benne, hogy errol vagy arrol a javaslatrol vagy gon­­dolatrol vagy cselekedetrol mi lesz a velemenye, mi lesz a spontan elfogulatlan ftelete Hitlernek, mi lesz Hindenburgnak vagy akar a hazmesteremnek. Hogy mulassak a trefan, mikor minden csattanot elore be­­mond bennem egy kellemetlen kis sugo—hogyan orul­­jek barataim szeretetenek, tudom, hogy nem enben­­nem az ok, a szeretetre melto tulajdonsag, obenne mozdul a szeretet drotja — hogyan gyuloljem ellen­­segem vagy hogyan akarjam meggybzni oket, mikor nyilvanvalo, hogy akarmit csinalok, allhatok fejem te­­tejere, valhatok hasonlova mindenhez, amit imad, megse fogok tetszeni neki, mert drotszerkezete ugy van bealh'tva, hogy ne tessek neki az, ami vagyok. Szabaditson meg ezektol a drotoktol, doktor ur— gyogyitson meg, mondja, mit tegyek? Ne tovabb — eleg IA szaja kinyilt — de mar nem vagyok kivancsi. Odanezzen—ott... a feje fblott... megmozdult egy drot... Joi ismerem — az Osztalyozo Tudomany drotja — freudizmus, kretschmerizmus... Inkabb ordftson egyet, jo? Vagy vagjuk hatba egymast! Vagy csinaljon, mondjon valami mast, mint ami eszebe jutott — akarmit! Csak jo hangosan es vi­­daman! Nem az a fontos, hogy igazunk legyen, akar maganak, akar nekem — az a fontos, hogy felebred­­junk a mozdulatlan almozgasnak ebbol az unalmas, kellemetlen alomdermedesebol. Pesti Naplo, 1933. januar 8. T e haromesztendos vagy csupan, 6, gyerme­­kem, az elet jatszi virany szamodra, te meg vi­­ragot szedhetsz minden agrol, nem tegedet buntetnek meg husz koronara, amiert a novenyeket rongalod, hanem engem — te meg nem ismered a rettento eletet, mely csupa bun, mocsok, szenny... a te szamodra az elet egy boldog tunderalom, re­­gek boldog vilaga, mint ahogy fentebb jelezni sze­­rencsem volt... Hallom, anyad mesel neked eppen — 6, hallgasd csak a tundermeset, hidd el, hogy az elet ilyen tundermese—az elet, mely szamomra ke­­gyetlen Zola-regeny, szertelen, durva valosag, bun, szenny, mocsok es ize, hogyhfjak, szoval olyan mosdatlan. Anyad mesel neked... hadd figyelek en is, hadd furosztbm lelkem a rege boldog aranykode­­ben, hadd felejtem el, hogy ferfi lettem, cserepel­­dany, sarga cserepeldany... Igen... mar ugyis elfe­­lejtettem a tundermeseket... hadd hallom, mirol is szolnak... Eppen Hofeherket meseli... a kiralyne ul a tukor elott, es nagyon haragszik Hofeherkere, hogy az szebb nala... Nono! De csunya egy hiu no ez a ki­ralyne — affele negyveneves lehet, „veszedelmes eletkor", ilyenkor szoktakezekfeltekenykedni. Karin Michaelis kancellar — akarom mondani frond. Kel­lemetlen tema. Hadd hallom csak — mi?! Megmer­­gezi Hofeherket? No de ez mar... ez mar egy kicsit... mergezes, noi feltekenyseg miatt... hiszen ez egy de­­tektfvregeny Edes fiam, meseljen valami mast an­­nak a gyereknek, hiszen en se tudnek ettol elalud­­ni, ha komolyan vennem. Hamupipoke... az mar igen... az egy finom do­­log, ahogy emlekszem... hallom csak. Aha, hat meg­­is eljut a balba... de hazaszokik... a kiralyfi csak a cipojet talalja meg... kijelenti, hogy csak az lesz a fe­­lesege, akie ez a paranyi cipo... a mostohatestve­­rek levagjak a labujjukat, hogy felmenjen a labuk­­ra... Hallja, kerem, hagyja abba azonnal, hisz ez haj­­mereszto! Tudja, miket adott be ennek a szegeny artatlan gyereknek?! Cipo utan beleszeretni egy nobe! Tudja, mi ez? Hisz ez a legperverzebb sze­­relmi elfajulas... fetisizmus. Miert nem olvas fel ne­ki mindjart Kraft-Ebingbol vagy Blochbol? Fetisizmus, halmozva dncsonkitassal... a legborzalmasabb de­­liktumok... hiszen tonkreteszi azt a gyereket... fog­­jon gyorsan valami masba! Jancsi es Juliska — na hat persze, ilyesmirol kell beszelni, kedves, artatlan gyerekekrol, tiinde­­rekrol... Mi?! A szulok otthagyjak az erdoben a ket gyereket? Gyerekkiteves? No de megis... Hja igen, a vasorru baba, az am... hogy is van csak? Bete-

Next

/
Oldalképek
Tartalom