Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 9. szám
Peter Sulej (1967) ADJ NEKEM VALAMIT ADJ NEKEM VALAMIIGERETESET VALAMIT MINT A SZO ADJ NEKEM VALAMI KEMENYET VALAMIT MINT AZ OKOL ADJ NEKEM VALAMIVAKOT VALAMIT MINT A NEMZET ADJ NEKEM VALAMI BIZTOSAT VALAMIT MINT A HALAL ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM VALAMI SIMAT VALAMIT MINT A BOR ADJ NEKEM VALAMI EDESET VALAMIT MINT AZ OL ADJ NEKEM VALAMI TAVOLIT VALAMIT AKAR TE ADJ NEKEM VALAMI BIZTOSAT VALAMIT MINT A HALAL ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM VALAMI ELOT VALAMIT MINT A ROBOT ADJ NEKEM VALAMI BIZTATOT VALAMIT MINT A JOVO ADJ NEKEM VALAMI KOROSAT VALAMIT MINT A HALADAS ADJ NEKEM VALAMI BIZTOSAT VALAMIT MINT A HALAL ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM VALAMI SARGAT VALAMIT MINT A SIVATAG ADJ NEKEM VALAMI ODONT VALAMIT MINT A MITOSZ ADJ NEKEM VALAMI CSALFAT VALAMIT MINT AZ ISTEN ADJ NEKEM VALAMI BIZTOSAT VALAMIT MINT A HALAL ADJ NEKEM ADJ NEKEM ADJ NEKEM A katonanak sehogy sem fert a fejebe, hogy nem lepdel a ,menetben a tobbiekkel egyutt —Arad fele. Ugy erezte, csoda tortent vele: ujjaszuletett, es itt talalja magat egy boltban egy fiatalemberrel, nagy halom zsinor kozepette. Idosebb, osz haju ferfi volt — ilyen korban az emberek mar nehezen bekelnek meg a lehetetlennel. Riadtan bamulta a mestert, nem tudta rola, kicsoda s mi a szandeka, sem azt, miert mentette meg ot a hadifogsagtol es Aradtol, sajat eletet veszelyeztetve; tudta, hogy eleteben soha senkivel se tett annyi jot, hogy az most fgy roja le halajat; lehet, hogy epp ez csalta szemebe a levagni—de mar nem birta tovabb kitartoan nezni a masik embert, mert egyre kellemetlenebbul erezte magat. Vegre elszantan megszolalt: — Ugye, Nikola a neved? Ha megsem, ne nevess ki tevedesemert, nem tehetek rola. — Nem tehetsz rola. Nikola vagyok, de, testver, mennyi Nikola el ezen a fdldon; az en falumban is ot, s hanyan vannak meg Crna Goraban, csak a joisten tudja. —A vezetekneved Kuc, es a hazad Kuciban van? — Ez a nevem, es ott a hazam — felelte csodalkozva Nikola, de vajon honnan tudja ez az ember. Csak meresztette ra a szemet, s varta, mi Camil Sijaric A zsinorvero konnyeket. Az utcarol meg behallatszott a csaszari csizmakcsattogasa, a bocskoros leptek zaja, s hallgatniuk kellett; e hallgatasban csupan almelkodvakerdve mericskeltek egymast: „Ki vagy?“ Valami kulonos erzes nyomasztotta lelkuket — mintha most egyszerre kettdjukon mulna, hogy nem ismerik egymast... Sokaig tartott ez a bizonytalansag, es a kerdes: „Ki vagy?“ — mindaddig, amfg a foglyok elvonultak, s a tomeg is szetoszlott. Csak akkor szolalt meg a mester: — Most szabadon s emberek modjara kerdezhetjijk: Hogy vagy? — Joi vagyok, es te hogy vagy? — valaszolta a Crna Gora-i. — Ne vedd zokon, megkerdenem, ki vagy. — Hogy ki vagyok? Ezt senki sem kerdezte, ezert hat te se kerdezd, egy vagyok Crna Gorabol, csak ugy. Ha a nevemet mondanam, abbol sem tudnal meg tobbet, hiszen senkit sem ismersz a mi videkunkrol. fgy hat, jo ember, nem farasztalak vele. Kdszbnbm, baratom, hogy megmentettel, s meg a nevemet sem tudod. — Ki akarom talalni—szolt a mester —, ki vagy, mi a neved, es hova valo vagy. — Szarajevoban, ebben a boltban akarod ezt kitalalni? Hat csak rajta! De ugysem talalod el. A mester nem akart, nem mert be-kovetkezik. Felbatorodva azon, hogy ezt eltalalta, a mester folytatta: — Ugye, a hazad egy olyan ut menten van, amely kivezet a falubol, s a haz mogbtt szantofold, utana pedig a cserjes, es ugye, a forras, amelybol iszol, a szanto es a cserjes kdzott csordogal, es van ott kut es valyu; ha ott van a kut es a valyu, nem is kerdezek tobbet — tudom, ki vagy, honnan jottel, es ismerem meg azt a vizet is. Nikola hallgatott, maga ele bamult, gondolataiba melyedt, majd lassan, erthetoen, visszafojtva csodalkozasat azon, hogy honnan tudhat ez a mester a vfzrol meg a valyurol, fgy szolt: — Fiam, te jobban odatalal nal a hazamhoz, mint en magam; latom, vaksotetben is meglelned, hadd kerdezzem hat, honnan tudod, hogy ott a hazam, ott a szanto, a cserjes es a forras? Tan meg a csaladomat is ismered? — A csalad... — ismetelte e szot a mester, majd hosszu, kinos csond kovetkezett; ugy tetszett, nem folytatodnak a kerdesek es a talalatok, mintha ezzel az utolso szoval minden befejezodne... Az tires orsokat arrabb rakta, es a polcra tette azokat, amelyeken mar rajta volt a zsinor; a csorldt felretolta, helyet csinalt maganak, majd odahozott egy szeket es leult. Osszeszedte magat, hogy uj tortenetbe fogjon, de az (Bettes Istvan forditasa)
