Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-04-20 / 8. szám

Tomorkeny Istvan Novibazari emlek Ha valaki mostanaban Albaniat emliti elottem, Tomorkeny Istvan jut az eszembe, aki 80 £ve, 1917. aprilis 24-en hunyt el, s aki az elsb hiteles kepet festette a magyar irodalomkedvelo ember sza* mara az igazi Balkanrol. Tomorkeny fiatal katonakent 1888-ban er­­kezett a torok megszallas utan a Berlini kongresszuson Ausztri­­anak juttatott Bosznia-Hercegovinaba, a mai Albania teruletere, ahol bekefenntarto szolgalatot teljesitett. Itt irta elso novellait, amelyek­­ben a mai olvaso szamara erdekfeszitoen keverednek a valosag­­hoz ragaszkodo haditudositas es novella elemei. A novibazari em* lek cimu irasaban, amelybol az alabbi reszleteket kozoljiik, mint* ha az elmult 110 ev alatt mi sem tortent volna a Balkanon, ilyen mondatokat talalunk: — Hogy mit oriztiink, azt nem igen tudom, azt csak a berlini szerzodes tudna megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi mas, csak az eletiink... — Egy kis darab helyorseg volt az egesz alakulatunk lenyom­­va a senki es semmi koze, a hatalmas Isten hata moge... — Meg igy is sok volt az unalombol. Mert ha a tisztelt alban hazafiak nem nagyon jartak idaig fol rabolgatni, naponta csak hat­­vanegy ember ment szolgalatba... A katonai eligazitas minddssze ennyi volt: — Ha egy bennszulott szandekosan meglok es nem vagod be­­le rogton a bajonetet, az gyavasag es ket evi bortbn; ha egy to­­rok nd elol teljes tisztesseggel ki nem tersz, az hitvanysag ds tiz evi bortbn... — Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk. A szerbseg a sza­­baditojat latta bennunk, ellenben azalbanok gyuloltek bennunket. — Szoval igen kulonos ellensegek voltunk mink ott akkor... A vedelmet varo nep felenk tekintett. Es nem lehetett a vedelmere semmit se tenni. Arnig bennunket nem bantottak, nem volt sza­­bad meg az ujjunkat se mozditani. — Sajatos helyzet volt az: negyszaz fiatal, joizmu fegyveres allott a nep vedelmere, de teljes es tokeletes mozdulatlansag­­ra karhoztatta oket a berlini szerzodes. Gondolom, a tizedik pontja. Ugye mennyire ismerds mondatok. Mintha a mai Balkanon szol­­galo katonak irtak volna. De meg inkabb megdobbenunk, ha az iras egy teljes epizodjat is felidezzuk. (szoke) Azt mondja vacsora alkal­­maval a tuzerhadnagy: — A helyzet kezd ugyanis komolyra valni. Nem kellene ezt mar turni tovabb. — No, — mondjak a tobbi­­ek — tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett nagyobb, mint tegnap volt. — Hat — mondja a tuzer — Bogulovics mar nagyon kozel jar. Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hirt viselt, mint nalunk annak idejen Rozsa Sandore. Alban volt, a torok seregben szolgalt egy ezred­­orvosnal mint szolga, megol­­te a gazdajat, kirabolta s fol­­csapott rablovezernek. — Hat majd elintezik a captiek — felelnek neki. Ez meg a torok csendorok neve. Derek, jol lovo emberek, akik azonban szinten az orokos penzhianyban sinylodtek. A penzt lehet, hogy kiadtak Carigradban nekik, de a pasak­­nak sok felesege van es sok selyemruha kell a harembe. Azt mondja a tuzer: — Az ejjel egy ember be­­maszott a sancomba. Ket­­szer ralottek az orok, megis bemaszott. Ugy maszott a bozotban, mint a vadmacska. Mikor elebem hoztak, azt mondta: inkabb lojjetek agyon, minthogy ehen hal­­jak. — Mifele ember? — Innen lent valami falubol. Bogulovics kirabolta, az egesz csaladjat megolte, 6 maga ot nap ota nem evett. Kerlek — fordult a szamvivo tiszthez — en most etetem ezt az embert, mert nem birom a sancbol kidobni: az etap-relutot folszamithatom? A szamvevo nem szolt semmit, de egy ember azt mondja: — Hatha igy all a dolog, a helyzet csakugyan kezd ko­­mollya valni. A taborig hosszu az ut, az ornagy ur jol tenne, ha gondoskodna arrol, hogy ejszaka fegyveres orseg ki­­serje haza a lakasaig. — Ugyan, — mondja az or­nagy — ne lassatok min­­denutt remkepet. Mi az or­­dognek az orseg? A hadnagyunk beleszol: — Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. Es ha nin­­csen, majd trunk a kajma­­kamnak. A hadnagy ugyanis irodeak­­ja volt az ornagynak. Nem zaszloalj-segedtiszt, hanem konzuli titkar, mivelhogy az ornagy ott egyuttal konzuli minosegben is kepviselte az orszagot. A konzuli titkarnak tehat ezen minosegben kote­­lessegeben allt, hogy a koz­­igazgatas ellen intezett militaris tamadasokat kello­­leg kivedje. Ez is furcsa fog­­lalkozas — egyenruhaban. De tortennek ilyesmik is. Azt mondja gunyosan a tu­zer: — Teszerinted minden rendben van itt, pajtas? — Hat persze, hogy rend­ben van — mondja a hadna­­gyom. — Hat — kotekedik a tuzer — ha olyan rendes itten a kozbiztonsag, legy szives es csinalj egy setat fol a fanalehoz. — Miert ne? — mondja a hadnagyom. — De ingyen nem csinalom meg. — Tiz uveg menesi cabinet, — mondja a tuzer. — All-e a fogadas? Bar a penz odalent eleg du­­san allt a hazhoz, mert a ne­­hezebb szolgalatot jobban di­­jazta az allam s mindent aranyban fizetett, ami abban az idoben meg husz szazalek kiilonbseget is jelentett, de azert tiz uveg menesi bor nem volt megvetendo nyereseg. Igen megdragult, mire leert, mert ha Amerikaba kuldik, ke­­vesebb viszontagsag eri. Altaian ott nagy fenyuzes volt magyarorszagi bort inni, de az ottvalot meg nem hivtak semminek sem, savanyu volt es fekete es suru, hogy szin­­te megallott volna benne a ka­­nal. — All a fogadas — mondta a hadnagyunk. — De en setarol beszelek es nem orjaratrol — mondja a tuzer. — Abban nincsen semmi virtus, ha folriasztod a keszenletet s tiz emberrel fol­­maszol a hegyre. Setat mon­­dok en, teljesen egyedul. Fegyver nelkul, kard nelkul. Teljesen egyedul. — Jo, — mondta a hadna­gyunk. — Egyedul, fegyver nelkul, csak a kutyammal. Csak a kezi lampat viszem magammal. Most tizenegy ora, a fanalehoz nappal ha­­romnegyed oranyi az ut, ejjel egy negyed oraval tobb. Ejfel­­kor font leszek. A jelzes az lesz, hogy a fanale elott a lampat haromszor korben (reszlet)

Next

/
Oldalképek
Tartalom