Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1996-10-24 / 18. szám
Hanyfele is a halal? A gyasz nagyon faj. A szeretett leny elvesztese felett erzett fajdalom irgalmatlan. Egy-ket evig szinte elviselhetetlen, es nagyon lassan merseklodik. Tiz ev utan mar tompul, s lassan feledesbe merul. De az evfordulok mindig felszaggatjak a fajdalmat. Es legalabb ilyenkor, igenis, ki kell beszelnunk, sfrnunk magunkat. Hogyjobbakka valhassunk is... Hatvanhat eves riportalanyom vallomasa termeszetesen egyedi. Mindannyiunk elete, tapasztalata az. Halottak napja kozeleg — szamlalhatatlan egyszer volt elet kozds unnepe... Nines nagyobb fajdalom. Hogyan tortenhetik meg, hogy az en draga anyam meghalt! Negy gyereket itt hagyja, hiaba nezed, hiaba simogatod, nem szol, gyonyoru arcocskajan szelid enje bekeje honol es nem szol, nem mozdul, nem simogat, nem fedd. Ebbe csak bele lehet roppanni. Meg-Alig multam haromeves, amikor Mari-Magdolnara meghalt a szep, fiatal nagynenem. Az emlekezetem innen datalodiktalan. Emlekszem, a betegagyhoz vittek engem, mert latni akart.lllt az agyan, fekete harisnya volt a laban. Azutan megsimogatott, edesanyam meg si'rt. En meg csak bamultam. 6 felmutatott a feje fdlotti folnagyitott kepre es azt mondta, hogy akarmerre megyek, 6 mindig fog latni, es vigyazni fog ram. Kesobb tudtam meg, hogy a kepen a lencse fokuszaba nezett, igy akarmerre mentem — a szeme mindenuve kovetett. Ennek a tudatnak a jegyeben bizony sokszor feltem aztan a szobaba menni, hisz 6 mar nem volt koztunk... Isten mindent lat... A nagymamam halala kilenceves koromban ert, amikor mar sok emlek maradt utana. Megis a legjobban a buntudat miatt gyaszoltam. Egy utolso emlekem: tuert kuldott Windt ur, a zsido kereskedo kis falusi boltjaba. Hogy a tu mennyibe kerult, mar nem tudom, de a visszajaro 1 filled letagadtam elotte — ugy vagytam a birtoklasat. Akkor azt mondta a nagymamam, hogy soha tobbe nem ad nekem semmit. Azt hiszem, harmadnap hajnalan, szelutesben elszenderedett. De en a mai napig kerem a bocsanatat. Azota se merem kimondani, hogy: soha tobbe. Ujabb kilenc ev utan, 18 eves koromban a tolem csak kilenc evvel idosebb nagybatyamat vesztettem el. Szivem teljes szeretetevel esungtem rajta mindig. 1942-ben bevonult tenyleges katonai szolgalatra, onnan a frontra kerult, ahol fogsagba esett, es csak 1948-ban jott haza. A hat ev varakozas sok szenvedessel jart. Rettenetesen nehez evek voltak, sok szenvedesben volt reszunk — magunk miatt is, a katonaink miatt is. Am eljott az ido, 1948 Minden korosztaly maskepp eli meg szeptembere, boldogan olelhettuk nagybatyamat keblunkre. Feltaplalva, felpuffasztva, de boldogan jott haza, majd egy par, talan ket het mulva munkaba allt, mert „ismerte a muszka-torvenyt“. Az Ifjusagi Vasutvonal epitkezesere ment dolgozni. November elejen leplombalt koporsoban hoztak haza. Az Ifjusagi Vasutvonal kronikajaban az all, hogy senki sem halt meg az epitkezesen, nekunk azota sem sikerult megtudnunk, tulajdonkeppen milyen baleset erte — al h'tdlag tetorol zuhant le... A szeretett leny elvesztese fiatal fejjel annyira megrazott, hogy kesobb tudatosodott csak bennem, akkor nem voltam messze a megzavarodastol. Mig el nem temettuk szegenykemet, en nem ettem, nem ittam, az edesanyamtol nem mozdultam, mindenuve kovettem. Borzasztoan feltem. De mitol, nem tudom. Ez volt a mely rettenet gyasza, s nagyon nehezen oesudtam belole. Edesanyat elveszteni nagymama-fejjel is olyan, mintha az ember meg mindig gyerek lenne. szunik korulotted a vilag, csak ot latod, csak ot akarod latni. S megis el kell temetni. Eltemetni oda, a parjahoz, apadhoz, akit 25 even at siratott ozvegysegeben, akit szamtalanszor tiz kormevel szeretett volna kikaparni si'rjabdl, mert majd osszeroppant a fajdalom, a megprobaltatasok, a nyomor alatt. Hisz a draga ket vilaghaborut veszelt at, szulte a negy gyermeket, dolgozott latastol vakulasig, hogy a hazepitesre felvett bankhitelt masok helyett is torleszteni tudjuk — s hogy minden-minden veszendobe ment a haboru miatt... A halottasagynal csak a banat jut eszedbe, es sajnalod a holtat meg magadat. Minden szeprol elfelejtkeztem, csak nyuszfteni tudtam, ez volt a nyuszito fajdalom. Az edesapam elvesztese valahogy termeszetes volt. Betegeskedett, szenanathas, asztmas volt, huzta, amig birta. Az o halala a szomoru ha/a/volt. Igaz, vagy egy fel evig meg hazajaro lelek volt, de a fizikai jelenletet is eszleltuk estenkent, ejszakankent. Hallottuk — mindannyian — a lepeseit, hallottuk a lepcson feljonni, maskor a a kohogeset, zorgeset, szoszmdtdleset. Meg kaszat verni is hallottuk. Sokaig bolyonghatott korulottunk, nem akart elhagyni. Mikor mar tudta, hogy meghal, titkait nem akarta magaval vinni. Edesanyamnak beszelt az o anyjarol, hozza valo ragaszkodasarol, szereteterol. Nekem az edesanyamhoz valo nagy szereteterol, tiszta lelkiismereterol beszelt. Sose felejthetem, amit mondott: en anyatokat meg gondolatban sem csaltam meg, de o is szent asszony. Bar mindenki igy buesuzhatna e foldi lettol... SZOKE EDIT illusztracios felvetel
