Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1996-01-17 / 3. szám
Orrotlennthordo Ahogy setaltunk a liget kozott, egyszer csak mit hallunk... bus, szomoru hangok futottak felenk, mintha valaki a vilagot akarna elsiratni. Marcsinak majd megszakadt a szfve tole. Ahogy kozeledtunk, vettuk csak eszre azt a nagyon szomoru valakit, aki lehajtott fejjel boklaszott felenk, s konnyesen sohajtozott - Jaj, jaj, ajjajjaj! Ha nem vigyazunk, meg nekunk jott volna. Nem latott, nem hallott semmit az 6 nagy, melyseges banatan kivul.- Mi baj? - szdlitotta meg Marcsi. - Szepen kerlek, mondd el, mi bajod, hadd segitsunk rajtad.- Buskepu lovag vagy tan, szelmalomharcos - probalta kitalalni banatat Marcsi. - Elloptak a kedvenc kiskutyadat, vagy a szerelmed siratod netan? De nem valaszolt, csak sohajtozott, toporgott egy helyben, s az orrat logatta.- Meg hogy buskepu lovag, szelmalomharcos - kezdte mondani -, akkor biz’ az eletem konnyu volna, tudnam mit kellene tenni. Es ha a kedvenc kiskutyam veszett volna el... elobb-utdbb csak megtalalnam valahol... es a szerelem... azon is tuljut az ember. De amit en szeretnek, az nem teljesulhet. Kolto vagyok - folytatta megadoan - es a koltok mind szomoruak. Ha mondanal egy szomoru verset, banatos mondatot, ami igazan megrikatna, megkdszonnem, akarki fia vagy.- De en nem tudok semmi szomorut meselni, de ha azt akarod, hogy vidam legy, szivesen segrtek. Tudod, azt ugy kell elkezdeni...- Meg mit nem! - vagott kozbe Orrotlennhordd. - Meg mit nem, hogy er akkor majd foldig az orrom, biz en azt szeretnem - suttogta el a nagy titkot. - Az lenne csak a jo, de hat hiaba sirok, hiaba jajgatok, egy arasznyit sem no az orrom es ettol meg szomorubb vagyok, de akkor is minden hiaba.- Nem ertelek - nezegette furcsallva Marcsi. - Mas ember menekul a banat elol es te meg... furcsa egy ember vagy, hallod?- Kolto vagyok - szakadt ki belole a mindent megmagyarazo sohaj. - Kolto... ertitek? Banatok, szomorusagok tudoja... kolto. Tanacstalanul alltunk, kerdo pillantasokat vetve egymasra. Hogyan is segithetnenk rajta?- Hagyjatok - nyujtotta elore karjat, a levegot tapogatva, mert biz folnezni csak nem akart.- Nem latsz minket? - kerdezte tetovan Marcsi.- Nem - felelte szarazon.- Talan ha folemelned a fejed, meglatnad, micsoda mokas fickok vagyunk. Meg el is mosolyodnal, hidd el.- Ne, ne mondd ezt. Mosolyrol, mdkarol, viccrol, nevetesrol, kacagasrol, netan bruhahazasrol hallani sem akarok. Meg ha csunya volnal, megrikatdan csunya... talan egy picit folemelnem a fejem es meg rad is pillantanek, hogy teged meglatvan sirva fakadjak, de igy, hogy kedves vagy... brrr, szep vagy... brrr, mokas vagy... brrr, meg mit nem! - razta eszelosen a fejet.-Te sosem nevettel?- Nem, en nem is fogok.- Hisz attol konnyu lenne a szived, olyan jo nevetni, hidd el. En peldaul sosem vagyok szomoru es ettol olyan, de olyan jo nekem. Orrotlennhordd erre nem is valaszolt. Tetovan elindult, de nehany lepes utan azonban megalit. Felenk fordult, legalabbis arra, amerre minket sejtett.- En nem akarom, hogy jo legyen nekem, ertitek? En azt akarom, hogy foldig logjon az orrom, azt surolja, akkor olyan, de olyan szomoru lennek, mint senki mas ezen a vilagon. Elkepedve alltunk. Neztuk, ahogyan Orrotlennhordd, a kolto melyseges banataban a foldet bamulva botorkal, szomoru orrotldgatnivalo dolgok, gondolatok utan kutatva. Es nem ertettuk, miert is van szuksege ra. Lehetseges ez, neztunk egymasra. Hiszen mindenki menekul a boldogtalansag elol, 6 meg...- Micsoda pupak alak - szakadt ki Marcsibol a nevetes. - Ezen bizony nevetni kell. Meg hogy valaki azt szeresse, hogy a foldet soporje az orra. Nines ennel kacagtatobb dolog a vilagon. Mi is nevetni kezdtunk ezen a nevetni valo szomorusagon. Mintha csak a liget is hallotta volna beszelgetesiinket, 6 is nevetni kezdett. Nevettek a fak, a bokrok, meg a szokokutak is. Egy pottyos labda gombdlyun kuncogni kezdett egy kisfiu rugasra lendulo laba elott. Pattant egyet, s a kisfiu elkepedve vette eszre, hogy lyukat rugott. Oreg neni kezeben a horgolotu nevetteben furcsa, oda nem illo mintat horgolt. Meg egy szoknya is nevetni kezdett, follibbent a kacagastol, s a lany, aki az elobb meg nyugodtan setalt, hitetlenkedve kapott utana, nem ertette, mi tortenik itt. Csak Orrotlennhordd nem hallotta a nevetest. Fejet foldre szegve bandukolt melyseges szomorusagaban, hogy az orra soha, de soha nem loghat foldig. Pet6 Sandor
