Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)

2017 / 4. szám - TANULMÁNY - Szász Lajos: A protestáns uniómozgalom története a dualizmus korszakában

28 Egyháztörténeti Szemle XVIII/4 (2017) „Az a történelmi tapasztalat, hogy valahányszor két felekezet egyesítése kiséreltetett meg, mindannyiszor három lett a kettőből, bizony lelohasztja az unió barátainak buzgalmát. És ma, mondhatjuk távolabb állunk az uniótól, mint valaha. A lutheránusok ma lutheránusabbak Luthernél, a kálvinisták kálvinistábbak Kálvinnál. Luther tiltakozott az ellen, hogy az ő követői róla nevezzék magukat, és mai napság e tiltakozás semmibevevé­sével tetszelgőnk. Nem azt keressük, ami közös, hanem ami elválaszt, még a külsőségekben is. [...] Ne álmodozzunk mi arról, hogy a reformáció négyszázados évfordulója maradandó alkotásul meghozza az uniót. Ke­ressünk valami mást, ami, mint »monumentum aere perennius« hirdesse örök időkre, hogy az a nemzedék, amely a reformáció négyszázados jubi­leumát megérte, tudott az evangélium alapján hatni, alkotni, gyarapíta­ni.”101 Láglernek azonban nem sikerült lelohasztania az unió pártolóinak lel­kesedését. A reformáció 400 éves jubileuma sokak számára jelentette a reményt ebben a már-már halottnak hitt ügyben. Mielőtt az unió megvaló­sítására konkrét programot fogalmaztak volna meg, elszórtan, de megfi­gyelhető bizonyos erjedési folyamat. Az unió szelleme mintha a következő esztendőkben folyamatosan dolgozott volna az események hátterében. Csia Kálmán, az erdélyi Etéd lelkésze, az Országos Református Lelkészegyesület (ORLE) megalakításakor és működésének első szakaszában egyik legna­gyobb harcosa például a református lelkészek egyesületben történő tömörí­tését csak felvezetésnek tartotta előbb az összes protestáns lelkész, majd pedig az egész protestantizmus (beleértve az unitáriusokat is!) egy nagy szervezetben való összeolvasztásához, melyet 1917-re tartott realizálható- nak.102 A Lágler által képviselt pesszimista hangvétel, de még Csia távolba néző optimizmusa is kevés volt azoknak, akik 1908-ban már kongatni kezdték a vészharangot. Túl a lelkészegyesület megalapításán, Ferenczy Gyula, debreceni teológiai tanár a következőket írta 1908 nyarán: „Az ult- ramontán klerikális reakció, a kath. egyháznak, az államhatalmat összetörő hatalmi vágya. Itt az ős ellenség, melylyel szemben mindenkinek kezet kell fogni, a kinek hazája, egyháza, családja kedves. A szabadság és haladás ellenségei felemelték fejőket és csodálatosan elszaporodtak. A sötétség vizei megnövekedtek és árvízzel, pusztulással fenyegetnek.”103 A megoldást Ferenczy abban látta, hogy egy „antiklerikális ligát” kell alapítani, mely végre a védekezésen túl, a támadásra helyezhetné a hangsúlyt. A szervez­kedés alapja pedig a veszélyeztetett liberalizmus lenne. így természetesen kimaradnának azok a protestánsok, akik inkább a konzervatív, reakciós irányzat hívei, de a liberális katolikusok részesei lehetnének. Ez pedig sok­kal erősebb, harcosabb unió lenne, mint az, amellyel évtizedek óta próbál­koztak eredménytelenül a protestáns egyházak. Ferenczy tehát azonnali cselekvést sürgetett, a protestánsok egységének értelmét a közös ellenség elleni fellépésben látva. 101 Lágler SÁNDOR: A Reformáció négyszázados ünnepe. In: Protestáns Pap, 1905. 7. sz. 198-200. p. 102 [Csia Kálmán]: A magyar kálvinista papi kongresszus elodázhatatlansága. XIII. In: Magyar Szó, 1907. 80. sz. 9. p. 103 Ferenczy Gyula: Unió. In: Debreceni Protestáns Lap, 1908. 22. sz. 370. p.

Next

/
Oldalképek
Tartalom