Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 3. szám - RECENZIÓK - Gőzsy Zoltán: Szűz Mária segítségével. A turbéki Mária-kegyhely története
Recenziók 167 század végétől nemzetiek is rárakódtak, amelyek tovább erősítették a templom különleges szerepét. Varga Szabolcs plasztikusan ismerteti a kegyhely 19. századi fejlődését, valamint a funkcióiban bekövetkezett változásokat. Bemutatja a búcsú napját, hogyan zajlott le, milyen fogadalmi ajándékokat helyeztek el a templomban. A szerző helyesen a Szigetvárhoz tartozó turbéki szőlőhegy szerepét emeli ki, mint amely fontos szerepet játszott a mikrorégió társadalma életében. Kihangsúlyozza a kegyhelyhez kapcsolódó emlékezettörténeti változások azon két csomópontját, amelyek az eddigiekhez képest új tartalmakkal látták el és áthagyományozták a kegyhely üzenetét. A helyi tradícióban jelentős szerepet játszott Zrínyi Miklós kultuszának 19. századi megszületése, amit a reformkor idején tapasztalható történeti érdeklődés táplált. 1833. szeptember 7-én ünnepélyes gyászistentiszteletet tartottak az 1566. évi ostrom során elesett hősök tiszteletére. A „kirohanás, valamint a Kisasszony-napi búcsú időpontjának egybeesése alapozta meg a turbéki kegyhely eredettörténetének reneszánszát”. A szeptemberi megemlékezések ettől kezdve rendszeressé váltak. Részben török, részben hazai kezdeményezésre 1913-ban török és magyar nyelvű emléktáblát avattak a templom falán, amely hosszú távra kanonizálta és meggyökereztette a szulejmáni türbe és a turbéki templom összekapcsolódását. Az igen sok egyháztörténeti változással járó 20. századot Sterner Dániel (a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola és a Pécsi Tudományegyetem hallgatója) dolgozta fel a püspöki levéltár iratai, illetve a korabeli sajtó anyagai alapján. A szerző jó érzékkel jelöli ki a történetet alakító főbb egyéniségeket, többek között Hal Pált (1890-1973), a szigetvári kórház kápolnájának lelkészét és helyi hittantanárt, aki igen aktív szerepet játszott Turbékkal kapcsolatban: kutatta és publikálta annak történetét, emellett komoly erőket mozgósított a kegyhely működtetésének, infrastruktúrájának fejlesztésében (olykor a helyi plébános elképzeléseivel szemben is). A korábbi időszak előzményeinek és sajátosságainak következtében a 20. század első felére egy rendhagyóan működő, ugyanakkor sokak által látogatott kegyhely alakult ki Turbókon (1937-ben például több mint 5000 hívő érkezett ide). Magáénak érezte a dél-dunántúli németség, horvátság, magyarság, sőt a búcsúk idején megjelentek a környező települések magyar református lakosai is („kálomista búcsú”). Ennek megfelelően a búcsúkon több nyelven folyt a szentbeszéd. A 20. század második felét tárgyaló fejezetből tudhatjuk meg, hogyan lehetetlenítették el a turbéki templom spirituális funkcióit a kommunista szervek. Megszűnt a búcsú tömeges és multietnikus jellege. Korlátok közé szorították a hitéleti szerepét, aminek következtében - az Állami Egyházügyi Hivatal szándékának megfelelően - fokozatosan profanizálódott az esemény. A folyamatok szempontjából különösen tanulságos az 1970-es évek első fele. A társadalmi és kulturális átalakulások következtében amúgy is csökkenő látogatottságú kegytemplomnak nem várt és nem szokványos kihívásokkal kellett megküzdenie. 1970 nyarán a török külügyminiszter egy új „emlék-dzsámi” felállítását helyezte kilátásba. Az építkezés régészeti feltárással kezdődött, a templom belsejében és annak udvarán egyaránt. Részben az ásatás eredménytelensége, részben a miniszter leváltása miatt a munkálatok megszakadtak, az ásatások nyomai azonban nem csupán a misék megtartását akadályozták, hanem az épületben statikai
