Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 2. szám - RECENZIÓK - Löffler Erzsébet: Horváth István: A pécsi papnevelő Intézet uradalma. Tájhasználat és gazdálkodás (1736–1875)
138 Egyháztörténeti Szemle XVIII/2 (2017) lomtörténet, hanem a történeti földrajz tárgykörébe is sorolható a munka, hiszen az uradalom másfél százados története kapcsán megismerkedhetünk az adott helyszíneken az ember tájépítő, környezet átalakító tevékenységével is, úgymint a folyóvizek szabályozása, mocsarak lecsapolása, malomcsatornák kialakítása, erdőirtás, sáncok és árkok létrehozása stb. Munkájában külön kitér ajobbágytelkekre, valamint a földesúri használatban lévő, majorsági birtokokra, melyre az uradalom kifejezést használja. Külön említést érdemel az a körülmény is, hogy esetünkben a földesúri kilenced és az egyházi tized egyaránt a papneveldét illette. Hogy ez a jobbágyi szolgáltatások tekintetében könnyebbség vagy nagyobb teher, esetenként változó lehet. A mű 18 fejezetre tagolódik, a szerző ismerteti a felhasznált források főbb jellemzőit, mindenekelőtt hatalmas mennyiségű levéltári forrást használt, de természetesen nagy jártassága van a vonatkozó szakirodalomban is, irodalomjegyzéke mintegy 140 tételből áll. Ezt követően megismerkedhetünk a birtok földrajzi elhelyezkedésével, a domborzati és talajviszonyokkal, a török hódoltság utáni benépesülésével és a majorság szervezeti felépítésével. Külön fejezetet szentelt az uradalmi térképészetnek, az egyes településekről, a hozzájuk tartozó határrészekről sok feudális kori térkép maradt fenn, ezek részben a török kiűzését követő évtizedekben kialakult új birtokviszonyok rögzítése céljából, részben határviták kapcsán keletkeztek. A mezőgazdasági tevékenységek ismertetését az állattenyésztéssel kezdi, külön kitérve a majorsági és a jobbágyi tulajdonban lévő állattartásra. A következő ágazat az erdőgazdálkodás, erdőművelés, az erdők használata. Az erdők az uradalom tulajdonában voltak, de a jobbágyokat - amellett, hogy robot kötelezettségeik egy részét az erdőkben teljesítették - megillették bizonyos erdei haszonvételek is, mindenekelőtt a faizás, vagyis a tűzifa és épületfa biztosítása számukra. Az erdei gyümölcsök, a gomba pedig fontos élelmezési szerepet játszottak. Ám sem a vadászathoz, sem az állataik erdőben történő etetéséhez - makkoltatáshoz - nem volt joguk. A makkoltatást külön fizetség ellenében végezhették. A vizsgált időszakban az erdők kiterjedése nemcsak folyamatosan csökkent, de új - esetenként tájidegen - fajok meghonosításával azok minősége is megváltozott. Az erdők területének csökkenésével csaknem egyenes arányban nőtt a szántóföldek területe, ennek oka egyrészt a népesség gyarapodása volt, másrészt a Mária Terézia által bevezetett úrbéri rendelet meghatározta a jobbágytelkek minimális nagyságát, amelyeket sok esetben irtványföldekből kellett kiegészíteniük a földesuraknak. A réteknek két típusa volt a papnevelde birtokain, egyrészt a vízfolyásokhoz közel eső alacsony fekvésű területek, másrészt az erdőirtások során keletkezett, magasabb fekvésű rétek, mindkettő az állatok téli etetését volt hivatva biztosítani. Mária Terézia rendelete alapján ezeket minőségük szerint három osztályba kellett sorolni. Bizonyos feltételek mellett az uradalmi réteken a jobbágyoknak is lehetett kaszálni. A legelők közül azok voltak a legkedvezőbb fekvésűek, melyek vízfolyások közelében helyezkedtek el, és könnyen megoldható volt az állatok itatása. Gyengébbek voltak a domboldali, erdőirtások során keletkezett legelők. Ez esetben is joguk volt a jobbágyoknak az uradalmi legelőket használni saját állataik legeltetésére is. Ez később, a jobbágyfelszabadítást követően, az elkülönözés folyamán sok jogi vitát okozott.
