Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 2. szám - RECENZIÓK - Gesztelyi Hermina: Papp Kinga: Tollforgató Kálnokiak. Családi íráshasználat a 17–18. századi Erdélyben
Recenziók 135 A műfajokra, a történeti antropológia elméletére, illetve a 17-18. századi erdélyi viszonyokra vonatkozó szakirodalmat meggyőző magabiztossággal használja a szerző, ám ez a rész elkülönülni látszik a későbbi elemzésektől, hiszen a felvezetett szempontok nem mindig válnak az értelmezés szerves részévé. A választ váró kérdések („Milyen szerepük van a saját korukban [ti. a vizsgált Kálnokiaknak]? Mi az, amit a családi levéltár és egyéb források alapján tudni lehet róluk? Miként van jelen életükben az írás, milyen szövegek maradtak fenn utánuk?” 35. p.) ugyanis erőteljesen filológiai, forrásfeltáró és forrásközlő megközelítést sugallnak, amely jelen fázisban kevésbé engedte érvényesülni a történeti antropológia eszköztárát. Ez a törés persze szükségszerűen is adódhatott a vállalkozás jellegéből: előbb a nagyrészt ismeretlen szövegeket kellett bemutatni az olvasóknak. A mindenekelőtt levéltári kutatásokra alapozó feltáró munka ad magyarázatot a teljes életrajz-ismertetésekre is a négy vizsgált Kálnoki (István, Sámuel, Ádám, Antal) esetében, hiszen kisebb történelmi-politikai jelentőségük háttérbe szorította őket több más nemes és főúri családdal szemben. Ahogyan a zárszóban olvashatjuk: „arra törekedtem, hogy eddig többnyire ismeretlen források alapján egy nem teljesen ismeretlen, de mégsem a magyar művelődéstörténet, történelem vagy irodalom homlokterében levő családban született írott szövegeket, egodokumentumokat mutassak be”. (191. p.) Valóban egyik jelentős eredménye a kötetnek, hogy eddig kiadatlan forrásokat is bevont a kutatásba, pontosítva, árnyalva ezzel korábbi ismereteinket. Ebből is adódhat, hogy a szövegeknek gyakran inkább csak a tartalmi ismertetése történik meg, valamint ehhez kapcsolódóan a szakirodalmi álláspont rögzítése. A könyv másik komoly hozadéka, hogy egy, a kutatástörténetben némileg elhanyagolt család, a Kálnokiak példáján keresztül képes volt érzékeltetni, hogy hasonló mintázatok, hagyományok és reprezentációs szempontok érvényesülnek náluk, mint a kiemelkedő hatású és magas rangú famíliák esetében. Hiszen az utóbbiak életének, irodalmi munkásságának kizárólagos vizsgálata azt a képzetet alakíthatná ki, hogy a rendszeres és igényes íráshasználat csupán a legmagasabb rétegek képviselőinek volt a sajátja - azonban egyre több kutatás világított rá, hogy szélesebb körből is felmutathatóak jelentős alkotások, akár egész életművek. A Kálnoki családon belül egy-egy fejezetet kap az említett négy férfi, életük ismertetése után műfaji alapon bemutatva fennmaradt írásaikat. Kálnoki István naplójának és végrendeletének esetében már az is körülhatárolja az értelmezés lehetőségeit, hogy egyik kézirat sem autográf, ez pedig a szerzőséggel és a szerkesztői munkával kapcsolatban is kérdéseket vet fel. A mindössze öt hónapon keresztül vezetett útinaplóját fia, Sámuel folytatta, kapcsolódva ezzel egy megkezdett írásszokáshoz, megteremtve a genealógiai időt, amely az időtől független párhuzamosságon alapul. Kálnoki Sámuel fennmaradt szövegei a családon belül egyértelműen kiemelkedő teljesítménynek tekinthetőek, valamint tágabb kontextusban is igen figyelemreméltóak. Kalendáriumán kívül igen jelentős a levelezése, a memoriáléja és a testamentuma, amelyek terjedelmileg, mennyiségileg is tekintélyesek. Apa és fia írásgyakorlata címen egy alfejezet foglalkozik Sámuel bejegyzéseivel Kálnoki István naplójában - talán szerencsésebb lett volna a két külön személytől származó, de egy korpuszt alkotó bejegyzések vizsgálatát egymáshoz közelebb elhelyezni, esetleg ezzel átkötni az apa és fiú íráshasználatára vonatkozó részeket. Már csak azért is, mert ebben a formában az említett alfe-
