Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 1. szám - RECENZIÓK - Erdődy Gábor: Pascal Fontaine: Út Európa szívébe, 1953–2009 [ismertetés]
136 Egyháztörténeti Szemle XVIII/1 (2017) A kereszténydemokrácia eszmetörténete Magyarországon a kezdetektől 1949-ig című tanulmányában Petrás Éva a 19. századi előfutárokig visszanyúlva, mindenekelőtt Gießwein Sándor, majd Prohászka Ottokár történelmi szerepét kiemelve rekonstruálja azokat az előzményeket, amelyek előtörténetét képezték a 30-as években kibontakozó, a korszerű katolikus alternatíva, a nyugat-európai kereszténydemokrata gondolkodás magyar megfelelőjének kidolgozására irányuló törekvésnek. A szerző a megújuló pápai társadalomtanítás kontextusába elhelyezve értelmezi a hatalomgyakorlás totális kiterjesztését elutasító felfogás részleteit, magyarországi adaptációjának sajátosságait. Megkülönböztetett hangsúllyal rajzolja meg a két világháború közötti magatartásukkal hitelüket veszítő keresztény pártok örökségétől elhatárolódó, politikaelméleti szinten is maradandót alkotó, a modern magyar kereszténydemokrácia megteremtésében kulcsszerepet vállaló Barankovics István szerepét. Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet-Közép-Európában, a Demokrata Néppárt (1944-49) című tanulmányában Szabó Róbert a IX. Pi- usz 1931-ben kiadott Quadragesimo anno enciklikája nyomán kibontakozó magyar katolikus reformmozgalomban a KÁLÓT szerepét állítja középpontba. A modern magyar kereszténydemokrácia első csíráit a világháború alatt aktivizálódó progresszív katolikusok tevékenységében ragadja meg, kiemelve Kerkai Jenő, Kovrig Béla, s mindenekelőtt Barankovics István szerepét. Aláhúzza, miszerint utóbbi meghatározó mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az 1944 októberében megalakult Kereszténydemokrata Néppárt olyan, keresztény alapon és a polgári demokrácia jegyében működő, ökumenikus jellegét hangsúlyozó erőként jött létre, amely képes volt a Horthy-korszakban hitelüket veszítő keresztény pártokkal való kontinuitást hirdetők befolyását semlegesíteni. Kiss Mária Rita A pártidentitás stratégiái a KDNP politikájában (1989-1998) című, új összefüggésekre rámutató és újszerű következtetéseket megfogalmazó tanulmánya a kereszténydemokraták változatos politikai útját követi nyomon az Antall-kormányban vállalt koalíciós szereptől a parlamentből történt kiszorulásig, a politikai identitáspolitika alakulása speciális szempontján keresztül. Az identitásképzés meghatározó elemeit összezárkóztatva a történelmi párti státuszra és a korabeli kereszténydemokrácia európai példájára történő hivatkozást, a nemzeti történelmi tradícióra történő építkezést, a koalíciós időszakban megszakadt történelmi jogfolytonosság helyreállításának követelését emeli ki. Rekonstruálja az 1992-re kikristályosodó két platform: a visszahúzódó szerény párt profilját megtartó, illetve az önálló arculat erősítését szorgalmazó irányzat érvrendszerét, továbbá a politikai karakter modernizálására, a kereszténydemokrata jövőkép felvázolására, a saját arculat megteremtésére irányuló törekvéseket. Kiemeli a világnézeti párt és az interkonfesszionális jelleg, továbbá a fiatalítás s az értelmiségi holdudvar erősítése, valamint a természetjogon alapuló demokrácia talaján álló s a társadalmi kérdésekre a keresztény értékrenddel összeegyeztethető válaszokat megfogalmazni képes párt létrehozása szorgalmazásának jelentőségét. Ismeretes, hogy az 1994-es választásokat követő korszakváltó helyzetben a nagy testvérpárt (az MDF) szorító öleléséből kikerülő KDNP számára lehetőség kínálkozott a valódi néppárttá válásra, identitása újrafogalmazására. Kiss Mária Rita kitűnően ábrázolja a kisgazdák radikális populizmu-
