Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - RECENZIÓK - Szabó Csaba: Mezey András: Hittan a katakombákban. A Csongrád megyei nem hivatalos ifjúságpasztoráció története, 1946-1980.
Recenziók 133 irodalomjegyzék) osztotta fel munkáját. A fő részek fejezeteket és további alfejezeteket tartalmaznak. A kötet első két fő fejezetében rendkívül alapos történeti és módszertani bevezetőt olvashatunk. A szerző érdeme, hogy fontos és „kényes” kérdések szakszerű tisztázása mellett szakmailag teljesen elfogadható problémafelvetéseit is megosztja az olvasóval. A szekularizáció és a diktatúra felől is megközelíti a bázisközösségek történeti fejlődését, összefoglalja e közösségek hazai és külföldi fogalmi-történelmi értelmezéseit. Megállapítja a magyarországi kisközösség-történet korszakait. Izgalmas kérdést vet fel Mezey az oral history és a hagyományos (egyházitörténetírás paradigmaproblémái kapcsán. Ugyancsak érdekes az állambiztonsági iratok értékelése és összevetése az oral historyval. A különféle (ügynök)jelentésekre hiba úgy tekinteni, mintha azokból felfejthető lenne a korabeli egyháztörténelem. A szerző is elismeri, hogy témájához a legfontosabb forrásokat az Allambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találta meg kutatásai során, és jellemzi ezek társadalmi hatását is. „Kétségtelen, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszer titkainak feltárásában, az információs kárpótlás folyamatában az utóbbi évek ügynök-ügyei váltak igazi szenzációvá, és egyben a politikai szekértáborok viaskodásának újabb nemkívánatos terepévé. A polémia máig sem csitult le egészen, beleértve e szenzációk közül is sajnos a legnagyobbat: a katolikus egyház érintettségét. A témával kapcsolatos publicisztikák, elemzések attitűdskálája rendkívül széles: az egyházi informátorokat lényegében egy kalap alá vevő, maróan ironizáló, olykor kárörvendő véleményektől kezdve az apologetikus, disztingváló, ill. az egykori ügynökök kártékonyságát sokkal kisebbnek vélelmező álláspontig teljed nem függetlenül persze a szerző politikai vagy egyházi hovatartozásától. Ha viszont prekoncepcióktól mentesen akarnánk átlagot vonni e skálán aszerint, mennyire voltak az ügynökjelentések kártékonyak, vagy ártalmatlanok, úgy a lehetetlenséggel határos módon ismernünk kéne minden egyes jelentést, s főleg azok utóéletét. Egyet le kell szögeznünk: nincs abszolút ártalmatlan jelentés.” (54- 55- P-) Éppen ezért fontos Mezey András kérdése: „Tudja-e ellensúlyozni, és ha igen, mennyiben, egymás szubjektív torzításait a két legfőbb forráscsoport, az oral history és az ÁBTL-iratok anyaga?” A kötet legfőbb érdeme azonban, hogy jól körülhatárolható tér- és időbeli (Csongrád megye a létezett szocializmus időszakában) korlátok közt talán első alkalommal valóban tudományos szinten feldolgozza a bázisközösségek történetét az ötvenes évektől kezdődően. így megismerhetjük a helyi, egyedi csoportokat, kezdeményezéseket, de úgy, hogy ezeket a magyar köztörténetben is el tudjuk helyezni. Hiányérzetünk attól lehet, hogy a szerző nem vitte el a témát a rendszerváltásig, igaz, erre kielégítő magyarázatot ad a bevezetőben. Megismerkedünk Lakos Endrével és a hozzá köthető országos mozgalommal (121. skk. p.); a piarista Bulányi Györggyel szemben kritikus Kovács Mihály elképzeléseivel (137. skk. p.); az „Apostolok”-kal, Majoros Mária Armella hódmezővásárhelyi csoportjaival (147. skk. p.); Szeged- Rókus vértanújával, Kovács Imrével (164. skk. p.); a Szent József plébániához kötődő (lelki) csoportokkal (180. skk. p.); Lotz Antal kapcsán pedig a
