Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - RECENZIÓK - Horváth Illés: Fedeles Tamás: „Isten nevében utazunk.” Zarándokok, búcsújárás, kegyhelyek a középkorban.
116 Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016) „Három olyan dolog van az ember életében, amelyre sem rábeszélni, sem arról lebeszélni nem lehet senkit, jelesül a házasságkötés, a háború indítása, valamint a jeruzsálemi Szent Sír meglátogatása” - a Fedeles Tamás könyvét bevezető szavak Eberhard württembergi herceg gondolatai, aki maga is elzarándokolt a Szentföldre (1468). A zarándoklat egy meglehetősen archaikus gyakorlat, amely minden vallásban egyaránt megtalálható, tulajdonképpen az emberiség történetének kezdeteitől megfigyelhető jelenség. Mindennek a hátterében az emberi természet azon attitűdje húzódik meg, amely a transzcendenssel való kapcsolatba lépés spirituális igényét hordozza magán. A kereszténység bölcsőjének tekinthető zsidó vallásban már az ószövetségi törvények is kötelezték a férfiakat a jeruzsálemi zarándoklatra (Vö. MTörv. 16,16.). A zsidók központi szentélye, Salamon temploma Jeruzsálemben volt. Ott őrizték a szövetség ládáját, valamint ott mutatták be Jézust a Törvény előírásának megfelelően (Lk. 2,22), majd később szülei minden évben elvitték őt az előírt zarándoklatra (Lk. 2,41- 42.). Ebből következően a jeruzsálemi zarándoklat a kereszténységben is központi szerepet töltött be. Jézus életének egyes állomásai szintén szent helyekké lettek, mi több néhányuk kultuszközponttá nőtte ki magát, mint például Betlehem és Názáret. A területet már az őskeresztény kortól Terra Sanctanak, vagyis Szentföldnek nevezték. A kereszténység folyamatos térnyerésének köszönhetően egyre több hely vált szentté, ugyanis a hitükért mártírhalált vállalók végső nyughelyét Krisztus követői megkülönböztetett tiszteletben részesítették. A keresztényüldözések után, majd a kereszténység államvallássá válását követően (380) a néhai pogány főváros, Ró- Róma egyre fontosabb szerepet játszott, hiszen Szent Péter és Szent Pál apostolfejedelmek is itt haltak vértanúhalált. Az ő, valamint mártírtársaik sírja fölé pedig hamarosan bazilikákat is emeltek, amelyek hamarosan a zarándokok kedvelt célpontjaivá váltak. Az 5. század elejére kialakult a patriarchátusok sorrendje, és így Róma végérvényesen a kereszténység első számú központjává vált. A szentföldi zarándoklatokat a 7. századtól az arab hódítások nagymértékben befolyásolták. A 11. század folyamán Jeruzsálem egy évszázadra ismét a keresztények birtokába került a keresztes háborúk során, ám a hattíni csata után (1187) végérvényesen a muzulmánok kezére került. A jámbor utazókat nem befolyásolta az, hogy a város arab fennhatóság alá került, ugyanúgy vállalták a hosszú lelki és fizikai megterheléssel járó utat, mely nem utolsósorban rendkívül nagy anyagi áldozattal is járt. Ezt követően a 13-15. század időszakáttekinthetjük a zarándoklatok virágkorának, hiszen a források tükrében éppen ebben az időszakban vált a peregrináció tömeges jellegűvé. Európa felnőtt lakosságának 30-50%-a indult el egy-egy kegyhely felkeresésére. Jelen kötet lényegében ezt az időszakot vizsgálja, és azt kívánja bemutatni, hogy a zarándokok hova és miként utaztak, milyen módon tájékozódtak, hogyan kommunikáltak, valamint, hogy milyen rítusok jellemezték az egyes kegyhelyeket. A szerző kilenc fejezetben vizsgálja a kérdéskört. Az első tartalmi egységben az ereklyetisztelet kialakulását, valamint a szentté válás folyamatát Zsolt K. Bd. 31. (2011-2013) Regensburg, 2014. 99-117. p.; „Ad visitandumque sepulchrum sanctissimi regis Ladislai.” Várad kegyhelye a késő középkorban. In: Köztes-Európa vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Szerk.: Bagi Dániel - Fedeles Tamás - Kiss Gergely. Pécs, 2012.163-182. p.
