Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - OLVASMÁNY- ÉS KÖNYVTÁRTÖRTÉNETI ADATOK - Csorba Dávid: A gályarabok emlékérméi
94 Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016) levél tud egy másik emlékéremről, mely Jablonczai családjában öröklődött. Lehet, hogy több fajta pénzérme is forgalomban volt a gályarabok kapcsán? Az bizonyos, hogy az elsőből készítettek többféle érmét, előlapján a csatában résztvevő holland tengernagyok, így nemcsak Ruyter, de Tromp admirális és Evertsen altengernagy képével, hátlapján az ismertetett győzelmi verssel.11 Ezeken a véseteken látni Néreidákat (egy sellőt és egy hablegényt), amint tengeri koronát tartanak a hős feje fölé, de bárányos ábrázolást nem találtam. Azon az 1676-os érmén, amit Ruyter temetésére is kiállítottak, sem található más ide illő ábrázolás.12 Emellett Foktői János hagyatéka sem ismert. Hacsak el nem mosódott annyira az admirális arcképe, hogy ezt a szimbólumot belemagyarázzák, azt kell feltenni, hogy volt egy másik emlékérme is. Kinek mit jelentett tehát ez az emlékérme? Ruyter számára a legnagyobb győzelméhez kapcsolódott, ami hírnevet szerzett neki. Ha ezzel ajándékozta meg a megszabadítottakat, az azt is üzenhette volna, az a hős hajóskapitány tette ezt, aki már az angol hajókat is elsüllyesztette (a pénz felirata szerint). Ez azonban - ismerve a puritán szemléletű és kegyes hívő admirálist - kevésbé valószínű. A megszabadításkor elhangzott, a korabeli történetíróknál (G. Brandt, Kocsi Csergő Bálint, B. Bekker) és levelekben (Ruyter, N. Zaff) szereplő jól ismert helyzetleírás és Ruyter mondata („ennél fényesebb diadalt soha nem arattam”) viszont egy másik értelmezési utat kínál: a saját legnagyobb győzelmét ajánlja fel az Istennek ezekért a rabokért, az ő megmentésükért.^ A csata emlékérme is azt hivatott sugallni, hogy ott és akkor is az Isten kezében való eszközként tekintett magára és tettére az admirális. Mit jelentett ez a raboknak? A gályarabok - feltesszük, hogy jó protestánsként - nem ereklyeként tekintettek a pénzérmére, hanem mint emlékeztető tárgyat tartották és örökítették tovább családjaikban: erre utal Jablonczai esete, amikor 80 évvel a történtek után az unokája mint debreceni diák kapta és őrizte azt, sőt még a 19. század közepén is a család féltve őrzött kincse volt. Otrokocsi esete különösebb: egy lányáról tudunk és még protestáns papként a válásáról. Katolikus tanárként megküldte az írásait patrónusainak, barátainak és a régi iskoláinak is. Akár így is kerülhetett az egykori emlékezető pénzérme vissza a családba, minthogy 1694 után az „eltévedett juh” már erre nem tarthatott igényt. A tárgyak szimbólumértékét értette és ennek megfelelően írta le Rosius á Porta, a későbbi svájci lelkész is. Az a megye (Graubünden), ahonnan ő is származott és a város (Chur), ahol majd dolgozott, fogadta Svájcban elsőként a gályarabokat. Innen származott a zürichi teológiát és padovai orvosit végzett Niccolo Zaff is, aki a kiszabadítás legnagyobb mozgatója volt. A svájci diák pataki fogadója pedig az az ifj. Csécsi János (1689-1769) pataki professzor volt, akinek már az apja is az elűzött pataki Collegium egyszemélyes professzoraként dolgozott. Ő adta Rosius á Porta kezébe a Lampe-Ember Pál-féle 11 Loon, 1732. II. 527-530. p. 12 Loon, 1732. III. 176. p. ‘3 Pusztai Gábor: Michiel Adriaenszoon de Ruyter a holland nemzeti hős. In: Michiel de Ruyter és Magyarország. Szerk.: Bitskey István - Pusztai Gábor. Debrecen, 2008. 112-116. p.; Bitskey István: De Ruyter admirális és a magyar irodalom. In: Uo. 210- 215. p.