Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)

2015 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szlávik Gábor: Henrike Maria Zilling Tertullianus-kutatásai

6 Egvháztörténeti Szemle XVI/1 (2015) mását,3 amely majd csak Nagy Konstantin alatt nyert hivatalos elismerést. Tertullianus alakját és munkásságát így mindenkor jelentőségének megfe­lelően kezelte a kutatás.3 4 A születésekor a Quintus Septimius Florens nevet viselő Tertullianus neve alatt 31 hosszabb-rövidebb munka maradt ránk (Ezek legnagyobb részét valószínűleg ő maga írta - az elsőt Kr. u. 197-ben, a többit hozzáve­tőlegesen a Kr. u. 212-es évvel bezárólag.). A tertullianusi oeuvre méretét tekintve is impozáns. így megannyi információval szolgál a korai keresz­ténység világának megismeréséhez.5 A ránk maradt tertullianusi életmű számos helye, illetve közlése jól mutatja, hogy a szövegek megalkotója művelt ember: a Kr. u. II. század végi, Kr. u. III. század eleji Imperium Romanum latin nyelvű „értelmiségé­nek”6 egyik jellegzetes képviselője. Az elsőrangú neveltetésben, ezen belül pedig főként jogi és szónoki képzésben részesült Tertullianus élete derekán lett kereszténnyé — a Római Birodalom hatalmi központjában, Rómában kiteljesedett ügyvédi karriert követően. Megtérése után ez az eleven és választékos stílusú alkotó visszatért a Birodalmon belüli Nyugat akkor leg­jelentősebb városi központjának számító Karthágóba, ahol szellemi erejét és írói képességeit most már a keresztény hit védelmének szolgálatába állította. Egyúttal éles szemű megfigyelőjévé és kérlelhetetlen kritikusává is lett az őt körülvevő keresztény és „pogány” világ fogyatékosságainak. Szen­vedélyes hangvétele különösen a heretikusok ellen intézett irataiban mu­3 Tért. Ápol. 32,1. 4 Újabb összegzésben ld. ehhez Chr. Butterweck ThR-szócikkét: Tertullian. In: Theologische Realenzvklopädie 33 (2002), 93-107. A korábbi irodalomból 1. küln. T. D. Barnes, Tertullian: A Historical and Literary Study, Oxford 19852 (1971: rec. M. R. Green, Phoenix 29,1 /1975/, 104-106.), továbbá D. Rankin fentebb már hivatkozott munkáját: Tertullian and the Church, Cambridge 1995. 5 Ez utóbbihoz Id. C. Schneider nagy ívű munkáját: Geistesgeschichte des antiken Christentums Bd. I, München 1954. Újabb összegzésben vö. ehhez C. és L. Pietri (szerk.), Die Geschichte des Christentums. Religion-Politik-Kultur, Bde. 1-3: Alter­tum. Ungekürzte Sonderausgabe, Freiburg - Basel - Wien 2003-2005 (francia erede­ti: Paris I: 2000; II: 1995; III: 1998). A bennünket közelebbről érdeklő időszakkal az első kötet foglalkozik. Bd. 1: Die Zeit des Anfangs (bis 250). Ezen belül Id. a V. Saxer által írt fejezetet: Das christliche Afrika (180-260); 622-665 (Kap. IV); küln. 628 skk (Tertullian und seine Zeit). Utóbbit az itt recenzeált munka szerzője nem említi, ill. arra semmilyen formában nem hivatkozik. 6 A császárkori értelmiség, illetve általában véve az „értelmiség” korabeli fogalmához Id. H. Bardon, La notion d’ intellectuel á Rome, Studia Classica 13 (1971), 95-107. Némileg távolabbról vö. még ehhez G. R. Stanton, Sophists and Philosophers: Prob­lems of Classification, AJPh XCIV (1973), 350-364; továbbá P. Desideri, Dione di Prusa. Un inteilettuale greco nel’ impero Romano, Messina-Firenze 1978; küln. 283 skk. és 376 skk. Újabban ld. még V. A. Sir ago, La seconda sofistica come espressione culturale della classe dirigente del II sec., ANRW II,33,1 (Berlin - New York 1989; szerk. W. Haase), 36-78. és G. Anderson, The Second Sophistic - A Cultural Phe­nomenon in the Roman Empire, London - New York 1993; 2 sk; 8; 10 és passim; ld. még küln. 134; 157. és 190.

Next

/
Oldalképek
Tartalom