Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Pótor Barnabás: Menedék - A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában 1950-1958 között végzett diákok visszaemlékezései
Recenziók 125 másik tulajdonságára célzok: az emlékezés sajátságaiból adódó szubjektív- rekonstruktív jellegre és a narratív megformáltságra. Gyáni szerint az emlékezés - legyen az bármilyen részletes - mindig a jelenből íródik, ami azt jelenti, hogy nem a múlt eseményeinek puszta felidézéséből, reprodukciójából áll (ez nem is lenne lehetséges), hanem a visszaemlékezés horizontjából - szövegszerűen - konstruálódik. Amikor a múltról beszélünk, mindig egy összefüggő rendszer keretében tesszük: az előadott események azáltal lesznek kiválasztva, hogy mennyire relevánsak a - jelenből megalkotott - történet szempontjából - erre utal a recenzió elején álló idézet.2 3 4 Ez a narratív megformáltság természetesen leegyszerűsítéssel, a történtek problémamentessé tételével jár együtt: egyes elemek elmaradnak, míg mások új részletekkel bővülnek. Egy másik - az előbbihez szorosan kapcsolódó - szempontból megközelítve: az élettörténet elbeszélése, amellett, hogy szelektálás, mindig ábrázolás, megjelenítés is, tehát fontos szerepe van az identitás létrehozásában^ Boga Bálint szerint 65-70 éves korra már mindenképpen ki kell alakulnia annak a késztetésnek, amely az addigi életút áttekintésére, számbavételére, a saját pozíció kijelölésére sarkalld A kötetben megjelenő visz- szaemlékezések elkészítése erre is lehetőséget teremtett az öregdiákok számára. Az emlékezésen alapuló önazonosság az elmondás, a történetbe rendezés által válik megragadhatóvá, ezért beszélhetünk narratív identitásról,5 melyben alapvető törekvésként jelenik meg az egységes énkép felvázolása: a megjelenítendő események kiválasztása ez alapján megy végbe. Ennek megfelelően: a kötetben található írások egyik fontos része lehet az iskola (a „refis” múlt) szerepének elhelyezése a személyes élettörténetben. Azok a visszaemlékezők, akik teljes életútjukat áttekintik, szinte kivétel nélkül azzal zárják mondandójukat, hogy kifejezik hálájukat, köszönetüket az intézmény iránt: „A gimnáziumban és a kollégiumban töltött évek erősen befolyásolták egyéniségem kifejlődését. Nem bírom elképzelni, hogy a hazám, a népem, az egyházunk iránt érzett szeretetem, kötelességérzetem s az önfegyelem olyan fokra fejlődött volna a kollégiumi nevelés hatása nélkül, mint amilyenek lettek. Köszönet mindezért.” (19-20. p.) Nézetem szerint ezeknek az előzetes megfontolásoknak a mérlegelésével érdemes olvasni a Menedék szövegeit, melyek a Debreceni Református Kollégium történelmének egyik legnehezebb korszakáról közvetítenek képet, amikor az iskola olyan diákok (kuláknak minősítettek, lelkészek, egykori katonatisztek, csendőrök gyermekei) számára is tanulási lehetőséget biztosított, akiket nem sok más intézmény fogadott volna be az országban. Ebből a szempontból válik értelmezhetővé a kötet címében szereplő metafora, melyet tovább erősítenek a könyvben található hasonlatok, megszemélyesítések. Ilyen például az apafigurává antropomorfizált intézmény 2 Gyáni, 2000. 131. p. (Az emlékezés episztemológiája - ha olykor naivnak tűnőén is - a Menedék c. kötet több másik elbeszélőjénél is reflektálná válik: 119., 129., 148., 182., 223., 278. p.) 3 Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. In: Etnographia, 1988. 34. sz. (továbbiakban: Niedermüller, 1988.) 381. p. 4 Boga Bálint: Időskor és narratív identitás. In: Kultúra és közösség, 2013. 3. sz. (továbbiakban: Boga, 2013.) 47. p. 5 Boga, 2013.50. p.
