Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: Szellemjárás a késő 16. századi német evangélikus teológiában. Visszatérhetnek-e a földre a holtak lelkei?
Szellemjárás a késő 16. századi német evangélikus teológiában 23 indoklással, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok nem érik el a kritikus mennyiséget. Az érvelés független attól, hogy a Makkabeusok könyve deuterokanonikus irat, amelynek tekintélyét protestánsok gyakran megkérdőjelezték. Ez a szempont Speckernél egyáltalán nem merül fel. Egyszerűen azt mondja, hogy két bibliai idézet még nem elég ahhoz, hogy bizonyítottnak tekintsük a dolgot. Ugyanezzel a logikával Énók (tMóz 5,24) és Illés (2Kir 2,11) elragadtatása - hogy mást ne is említsek - is megkérdőjelezhető lenne. Ez a lehetőség azonban nyilvánvalóan meg sem fordult Specker fejében. Mindenesetre a két textus (2Mak 15 és Lk 16) kulcsszerepet játszik majd a locus további történetében. A fejezet második része fölött kettős cím áll - Augustinus nézete a vértanúk megjelenéséről és A De cura pro mortuis gerenda című könyvben10 -, amely után egy hosszabb idézet következik a mártírok különleges helyzetével kapcsolatban. Az egyházatya nyitva hagyja a kérdést, hogy a vértanúk megjelennek-e egyáltalán személyesen bárkinek, tehát ennek lehetőségét esetükben ki sem záija. Természeténél fogva a közönséges halandók lelke azonban biztosan nem vehet részt a hátramaradottak életében.11 A kettős cím azért fontos, mert így a következő szakasz A Háromkirályok napjának evangéliumáról12 * * könnyen értelmezhető az Augustinust megnevező főcím alá tartozónak. Sem a szerzőt, sem a művet nem azonosítja közelebbről Specker szövege, de az idézet - kihagyásokkal - valójában Luther 1522-es karácsonyi posztillájából származik.^ Figyelemre méltó, hogy Specker, aki egyébként akkurátusán megnevezi forrásait, nem érezte szükségét, hogy a reformátor nevét külön feltüntesse, és elegendőnek találta a cím szerinti hivatkozást. Luther számos érvet és textust sorakoztat fel annak cáfolatául, hogy az eltávozott lelkek megjelenhetnek a földön. Az első Ábrahám elutasító válasza a példázatbeli gazdagnak (Lk 16,27-31), majd a szellemidézést és a halottaktól való tudakozódást tiltó ószövetségi törvény következik (5MÓZ 18,10-12). Harmadszor az olyan bibliai példák hiányára hívja fel a figyelmet, amelyben a szentek fordultak volna eltávozott lelkekhez. Specker hosszabb részeket kihagyva Luther szövegéből egy olyan ézsaiási igehelyet (8,19-20) idéz bibliai bizonyítékként, amely közeli párhuzamot mutat a deuteronomista tiltással. A próféta - mondja a reformátor - a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz fordulással szemben azt helyezi hallgatói szívére, hogy Istenhez forduljanak. Megelőzendő, hogy ezt bárki is úgy értelmezhesse, mint a magán kinyilatkoztatás legitimációját, Luther Isten akaratának kikutatását a Szentírás tanulmányozásához köti. Ennek alapját az ézsaiási figyelmeztetés teremti meg - „ A törvényre és intelemre figyeljenek!” (8,20) -, de a lukácsi példázat - „Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassanak azokra!” (16,29) - visszhangja is megerősiti. 10 .Augustini meynung von der erscheynung der Märtyrer”, ill. „Jn lib. de cura pro mortuis gerenda”. SPECKER, 1560. 276'. 11 De cura. 16.19-20. 12 „Vber das Euangelium an der heyligen drey König tag." Specker, 1560. 276v. '3 D. Martin Luthers Werke. Kritische Gesamtausgabe. Weimar, 1883-2009. (továbbiakban: WA) ioi/':587.3-590.12.
