Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 1. szám - BESZÁMOLÓK - Baros-Gyimóthy Eszter: Felekezetiség és társadalmi identitás
Beszámoló 157 zódó egyéni érdekeket ismertette. A peranyag alapján Faggyas István esperes Ambrus Gedeon lelkészt jakobinizmussal, ördöngösséggel és kincskereséssel vádolta meg, melyek közül az első kettőt a lelkész a per alatt mindvégig tagadta. A vád másik részét a lelkész erkölcstelen, nem józan életvitele alkotta, amellyel a tanúvallomások alapján az őt meghívó hívek tisztában voltak, de ennek ellenére a parókián mindenki szerette. Az anyagi gondokkal küzdő Ambrust egyik ivócimborája, a kocsmáros is feljelentette, mert a lelkész megitta a rábízott bort. A kincskeresés vádját Ambrus lelkész elismerte, többek között látókat fogadott fel, megszentelt gyertyát használt, és misét mondatott, hogy a vágyott kincset megtalálja. A kincskereső ember a korban nem volt elszigetelt jelenség. A keresők hite szerint a szerzetesek rá tudták venni a kincset őrző démonokat arra, hogy azt a részükre átadják. így tehát a katolikus papok és szerzetesek elengedhetetlen faktorai voltak a kincskeresésnek, amit nem tartottak fekete mágiának. A megtalált pénzt pedig csak jó célokra szabadott felhasználni. A per igazi mozgatórugója maga az esperes volt, aki a récsei lelkészi hivatalba rokonát szerette volna ültetni. Ugrai János (Miskolci Egyetem BTK Tanárképző Intézet) az Öreg lelkész nem lelkész? Vita a reformkorban az idősödő lelkészek további foglalkoztatásáról a Tiszáninneni Református Egyházkerületben c. előadásában egy nem csupán a református egyházra jellemző problémára világított rá. Az egyházközségek lelkészválasztáshoz való jogukkal hosszú évszázadon keresztül szabadon élhettek, mígnem 1821-ben a következő egyházkerületi döntés született: a gyülekezet csak akkor hívhatott új lelkészt, amikor a pap meghalt, illetve ebben az esetben sem volt szabad a helyi káplánt lelkésznek avatni. így a káplán nem kampányolhatott saját maga mellett, míg élt a lelkész. A határozatok célja az idős lelkészekkel szembeni averzió meggán- csolása volt. A döntés hátterében több probléma is húzódott: a gyülekezetek nem szívesen hívtak idős lelkészeket a templomaikba, hiszen úgy vélekedtek, hogy a költöztetésük drága arra a pár hivatali évre; a megroppant egészségű lelkészt el kell helyezni, de a szűk parókiákon a káplánnak nem marad akkor hely, illetve a közösségnek gondoskodnia kellett még az eltávozott lelkész özvegyéről a csonka évben. Ezzel párhuzamosan pedig sok fiatal lelkészjelölt volt, akiknek olykor bizony 6-8 évig csak segédlelkészi hivatal jutott, amelynek javadalmazása igen elmaradt a lelkészi fizetéstől. A magyarországi evangélikus polgárság útja(i) a késő rendi társadalom korában c. előadásában Tóth Árpád (Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézet) az evangélikusok szerepvállalásait vázolta fel. A kor társadalmi elitjében nem nagyon találunk evangélikusokat, annál inkább a tudományos életben. A 18. századi magyarországi evangélikus lelkészek német egyetemeken tanultak, a honleíró statisztika, a térképészet kimagasló alakjai közülük kerültek ki, de sok megyei és városi orvos és gyógyszerész is a lutheri hitet vallotta. Hasonlóan felülreprezentáltak az evangélikusok a polgári foglalkozásúak között is, pl. marha-, érckereskedők. Adódik a kérdés: mi áll annak a hátterében, hogy egy felekezeti kisebbség pont ezeken a területeken tesz szert tekintélyre és pénzre? Kövér György megfogalmazásában ez a diverzifikált családi stratégia: egy szappanfőző apának az egyik fia orvosnak, a másik ügyvédnek, a harmadik kézművesnek vagy kereskedőnek tanul. Az evangélikus családokra jellemző ez a metódus, s így a családon belül a rendi társadalom határai is átléphetőek. Emellett a pro
