Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 1. szám - BESZÁMOLÓK - Várkonyi Gábor: „Őrszavak.” R. Várkonyi Ágnes emlékére
Beszámoló „Őr szavak” R. Várkonyi Ágnes emlékére Sok-sok évvel ezelőtt együtt utaztunk Pannonhalmára, ahol a gimnázium diákjai vártak minket. A változékony magyar télben éppen egy havas, hófú- vásos időszakot sikerült kifognunk, de fel sem merült, hogy lemondjuk az előadást. A tanárnő, Ágnes néni, hajthatatlan volt, megígérte, hogy este ott lesz a gimnáziumban: „Várnak minket, Gábor!” Az út bizonytalansága egyáltalán nem rettentette el, fel sem merült, hogy elakadhatunk, vagy hogy nem érkezünk meg időre. Ahogy magunk mögött hagytuk Budapestet, szinte elnyelt minket a kavargó hó. Győrt szinte egyedüliként szeltük át - még nem volt meg a várost elkerülő autópálya -, és ahogy rákanyarodtunk a Pannonhalmára vezető útra, már a sötétség is egyre sűrűsödött körülöttünk. Az autó lámpáinak fényében kavargó, örvénylő hópelyheken kívül szinte semmi mást nem lehetett látni, az autó néha meg-megcsúszott, de valahogy mindig megtalálta az utat... És miközben kint a tél volt az úr, mi az egész majd négy órás utazást végigbeszélgettük, művészetekről, irodalomról és történelemről. Ott az autóban fogalmazódott meg először az a nagyon fontos gondolat, ami azóta is visszhangzik bennem: nincs egytényezős történelem. Ezt később egyik kötetének előszavában már így fogalmazta meg: „A történelem soha nem volt egytényezős, soha nem vonult eleve kiszámított rendben. Többféle egységből, régibb és újabb elemek bonyolult szövevényeiből sodródott össze, magával görgetve a véletlenek, a személyiségek eltérő alkatából következő mindennapi döntések, az előre ki nem számíthatóságok, a kockázatok sokaságát. Le kell bontani a linearitásban felfogott történelmi időt, a tökéletesedés gondtalan folyamatát, s számolni kell vele, hogy a többféle lehetőségből valami kiszámíthatatlan adott egyetlen irányt, érvényesített egyetlen fejleményt és zárt be rövid távon sok más lehetőséget.” Várkonyi Ágnes történészi ars poeticájának esszenciája ez a gondolat. Az egymással összefüggő, egymást alakító alternatívák megismerése, feltárása nélkül nem ismerhető meg mindaz, amit történelemnek nevezünk, de talán még a mindenkori jelenünk sem értelmezhető. Ebből az összefüggéseket feltáró kutatói mentalitásból vezethető le életművének két legfontosabb karakterisztikus vonása. II. Rákóczi Ferenc monográfusa, vagy éppen Zrínyi Miklós kutatójaként mindig hangsúlyozta, hogy nem magányos hősökről beszél. II. Rákóczi Ferenc és „munkatársai” - fogalmazott egyszer - vagy „Zrínyi Miklós és köre” volt kutatásainak célpontja. Az egyént, a személyiséget környezetével együtt mutatta be. Nálánál senki sem ismerte jobban a magyar történelemszemléletre oly nagy hatást gyakorló historizmus „személyiség-kultuszát”, de az egyéni kvalitások elismerése mellett pontosan tudta, hogy mennyire káros, ha az egyént kiemelve környezetéből tesszük kultusz tárgyává. A magyar történelemszemlélet sok torzulása éppen ebből a hibából ered. II. Rákóczi Ferenc az ő szemszögéből nem szabadságharcos, hanem államépítő volt. „Rákóczi állama”, ahogy sokszor
