Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Jobbágy András: Nemzet és/vagy vallás. A magyarországi görög katolikusok identitása és liturgikus nyelve
Nemzet és/vagy vallás. A magyarországi görög katolikusok identitása... 47 Tisza István miniszterelnök az osztrák-magyar vatikáni nagykövetnek így írt 1904-ben: „Valóban megalázó helyzet az, hogy a magyar állam területén élő görög katolikus hívek mindenike élhet szertartásaiban saját nyelvével, csak éppen a magyar nem. [...] Merőben tarthatatlan álláspont ezt [...] megtagadni, és ezzel a görög.kat. magyarságot a nemzetiségi propagandának kiszolgáltatni.”23 Tisza az egyházi liturgiában használt ószláv nyelvet itt összemossa az élő ruszin (és esetleg szlovák) nyelvvel, másképp nem gondolhatott arra, hogy csak a magyarok nem saját nyelvü-kön tartják istentiszteleteiket. Igaz, a magyar az előbbiekkel ellentétben valóban semmilyen kapcsolatot nem mutathatott fel az ószláwal. A korabeli közéleti diskurzusban gyakori elem, hogy az ószláv nyelvészetileg alig tér el a korabeli beszélt ruszintól és orosztól, ebből kifolyólag pedig nem lehet holt nyelvnek tekinteni, mint a latint. Ezt a gondolatmenetet követi többek között Szabó Jenő egy 1911-ben a Főrendiházban elmondott beszéde is.2* Azonban mindez nemzetpolitikai szempontból - függetlenül valóságtartalmától, amelyet nyelvészeti szempontból mi nem próbálunk megítélni - csak ürügy a cél, a magyar asszimilációs erő növelése érdekében. Visszatérve Tisza leveléhez, az általunk kiemelt érvelés következő pontja, hogy ezzel a helyzettel a görög katolikus magyarok ki vannak szolgáltatva a liturgiavégzés során a nemzetiségi nyelv, elsősorban a román által jelentett propagandának. Tisza, együtt korának többi magyar és nemzetiségi politikusával, a liturgikus nyelvet, mint általában a nyelvet egyfajta asszimilációs fegyverként fogta fel, amelynek hallgatása, esetleg tudása a nemzeti identitás változását vonta maga után, és amelyet ha nem „mi” használunk, akkor „ők” fogják. Gr. Szécsen Miklós Tiszának címzett válaszlevelében felhívta a miniszterelnök figyelmét arra, hogy a liturgikus nyelv elsősorban egyházjogi kérdés, amiben a magyar „elvi” álláspontok értelmetlenek. Az egyház univerzális intézmény, amelyben a nemzeti szempontok csak mellékes módon jelenhetnek meg.2s A nemzetpolitikai és az egyházjogi nézőpont között a kérdés tekintetében kibékíthetetlennek tűnő ellentét feszült, amit sokáig igazából egyik fél sem kívánt megoldani. A szövegépség óvása és a nyelv nemzeti asszimilációs eszközként való használata szükségszerűen kizárta egymást. A vita megoldása végül akkor következik be, amikor Vaszary Kolos hercegprímás a megalakuló új hajdúdorogi püspökség számára a „semleges” ógörög nyelvet kéri liturgikus nyelvként a Szentszéktől 1912-ben. Az ógörög (koiné) mint holt nyelv liturgikus célokra alkalmas és engedélyezhető volt katolikus szemszögből, a magyar görög katolikus mozgalom pedig sikerként könyvelhette el, hogy nem az oroszra hasonlító ószláv nyelvet kellett továbbra is liturgikus nyelvként használnia. A mindenkori kormányzat számára a dualizmus időszakában a patro- nálási rendszer jelentett olyan eszközt, ami az egyházi élet közvetett vagy közvetlen befolyásolására nyújtott lehetőséget. A rendszer alapján az egyházközségeket, intézményeket állami vagy kereskedelmi intézmények patronálhatták. A román vezetésű, de sok magyart egybefogó nagyváradi egy- * 24 * 23 Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez a dualizmus korában, 1903—1906. Szerk.: Kemény Gábor. Bp., 1966. (továbbiakban: KEMÉNY, 1966.) 151-152. p. 24 Papp, 1996.133-134. p. « Kemény, 1966.152-153. p.
