Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 2. szám - RECENZIÓK - Szatmári Judit: Baráth Béla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millennium kori püspöke
136 Eg\ háztörténeti Szemle XV/2 (2014) Kiss Áron kisnaményi prédikátor fiaként. Az iskoláztatásra kerülve sor a szatmárnémeti református gimnázium, majd a sárospataki kollégium reformkori tanítási rendjét ismerjük meg. A korán árvaságra jutó Kiss Áron tanulva és tanítva végezte el iskoláit. A pataki kollégiumban beépült személyiségébe a folyamatos önképzés igénye, ezért is töltött egy esztendőt Lőcsén a német nyelv elsajátítása céljából, ha már anyagi lehetőségei nem tették lehetővé a külföldi peregrinációt, melyet alapos nyelvtudás nélkül különben sem tartott elég hasznot hozónak. Szelek szárnyán - folytatódik az életút 1839 és 1855 közé eső szakasza. A debreceni lelkészképesítő vizsga után Szatmárnémetiben, az egyházmegyei főjegyzői tisztet is betöltő lelkész mellett töltötte ki kápláni éveit Kiss. Az 1804-ben létrehozott szatmárnémeti katolikus püspökség Hám János idején erőteljes fejlődésnek indult, a püspök intézetalapításokkal, építkezésekkel katolikus központtá fejlesztette a várost. Ebben a „versenyhelyzetben” kellett a reformátusoknak helyt állni, lemaradásukat az iskoláztatás terén behozni. Kiss Áron három évig a németi városrészben káplántanítóként tevékenykedett, élete során később is folyamatosan szívügye volt az iskola s majdan püspökként a szatmárnémeti gimnázium és felsőbb leányiskola felfejlesztése szintén nevéhez kötődik. A második lelkészképesítő vizsga, az önálló papság feltétele után Porcsalmán kezdte meg Kiss Kálmán lelkészi szolgálatát. Itt Nyilas József, Móricz Zsigmond dédapja helyét vette át Kiss. Baráth Béla közérthetően, a korabeli egyházi gyakorlatot ismerve világít rá, mi volt az irodalomtörténetbe is bevonult eseménysorozat, a lelkészcsere hátterében. Érdemes az itt összefoglaltakat (56-58. p.) összevetni az irodalomtörténész Szabó András által írt, a Függelékben közölt Kiss Áron életrajz megfelelő passzusával (376-378. p.), más-más hangsúllyal, de mindkét szerző azt bizonyítja, Kiss semmiképp sem volt előidézője annak, hogy Nyilas Józsefet az egyházmegye vezetése egyházközségéből elmozdította és Csécsére rendelte. Az új porcsalmai lelkész hamarosan egyházmegyei tisztséget, aljegyzőséget nyert, vizitált az esperessel, diákköri irodalmi ambícióival leszámolva az egyháztörténet felé fordulva publikálni kezdett az egyházi sajtó hasábjain. 1848-as tevékenysége jórészt későbbi forrásokból állítható össze, a szatmári egyházmegye tisztújításán főjegyzővé választották, ott volt az Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter által szeptemberre összehívott pesti tanácskozáson, ahol a protestáns egyházak és az állam viszonyát tárgyalták. A szatmári nemzetőröket kísérve, ha nem is hivatalos tábori papként, de részt vett a ’48 őszi hadműveletekben, ott volt a „dési futásnál”. A későbbiekben már otthon a lelkesítés, kitartás feladatát látta el lelkészként, egyházmegyéje nevében ő fogalmazta meg a hódoló nyilatkozatot a Habsburg-ház trónfosztását követően. így nem kerülhette el a szabadságharc utáni megtorlást sem, hosszabb ideig az ecsedi lápon bujkált, míg újra elfoglalhatta helyét parókiáján. (Szabó András közli Haynau és Kiss Áron regényes találkozását a parókia kapujában, mely találkozásnak köszönhette Kiss megmenekülését. 384. p.) Egyházkormányzóként két korszak határán (1855-1892) címmel következik Kiss Áron életének központi szakasza, amikor is előbb esperesi tisztségben, végül a püspöki székbe emelve fontos szerepe volt a református egyház modernizációjában, a polgári államhoz való viszony kialakításában. A korszak református egyházi életében jelentős személyiségeknek, így Kiss Áronnak későbbi pályafutását
